The Daughter of Hades

1. Árnyak gyűrűjében

Egy órával az ébresztő előtt keltem. A hátamon feküdtem és a plafont bámultam, amin füstként gomolyogtak a sötét árnyékok.
Kisgyerekként megijedtem volna ettől, kipattantam volna a takaró alól és a nevelőmhöz rohantam volna. De, mára már nem aggasztott pár kósza árnyfelleg, ahogy, a nevelőm sem dolgozott többé az épületben. Egyedül voltam, senkire sem számíthattam ezen a nyomorult világon.
Mélyet sóhajtva felültem, a làbaimat lelógattam az ágykeret széléről, talpaim a szúrós, érzetre műfüves focipályára emlékeztető szürke szőnyegre simultak. Egy ásítás kíséretében nyújtózkodni kezdtem, az ujjaim felfelé törekedtek, a hátam ropogott. Az egyik árnyfelhő lesompolygott a falról és a jobb csuklóm köré tekeredett. Kirázott a hideg, a szám annyira kiszáradt, mintha valaki belenyomott volna egy kanál sót, a gyomrom helyèt egy termetes szikla vette át. Mègsem húzódtam el.
Már gyerekkoromban megtanultam azt, hogy nem szabad megrettenni az árnyékoktól, hogy nem lehet megengedni nekik, hogy az uralmuk alá hajtsanak. Mert akkor a legerősebbek, ha hagyod, hogy eluralkodjon a lelkedben a pánik. Ők ebből táplálkoznak.
Az árnyéknyúlvány lejjebb siklott, megnehezítve a tüdőm számára a természetes légzési folyamatokat. A nyakam köré tekeredett, végigsiklott a kulcscsontom vonalán, megcirógatta az államat. Rosszabb volt, mint egy kéjvágytól tüzelt szerető.
Hirtelen visszagomolygott a tàrsaihoz, de az aurája örömet sugárzott. Tisztán láttam, hogy az egyik narancssárgára festett hajszálam ott fityeg a "karon", amelyik az előbb az arcomat tapogatta. Szerették ellopni a dolgaimat: hajszálakat, lepottyant szempillákat, könnycseppeket... mindegy volt, nekik csak az számított, hogy tőlem származzon.
Felsóhajtottam és a tenyereim közé temettem az arcomat, megpróbálva rendbe tenni kesze-kusza gondolataimat. Tizenhat évesen egy autót, esetleg egy csinos báliruhát szerettem volna kapni, a hàtam közepére sem kívántam ezeket a fránya árnyakat, amelyek a rajongói klubbomat képezték.
De, legalább valakik foglalkoztak velem.
A nesszeszeremmel karöltve bevonultam a fürdőszobába, kibontottam a hajamat, levettem a Mickey egeres sortból és fekete trikóból álló pizsamámat és a zuhanykabinba léptem. Egy ilyen helyen màr az is luxusszámba megy, hogy a szobákban a fürdőszoba is tartozék. De, a melegvíz... na, az màr nem.
A hideg vízsugàr tűként szurkállta porcelán bőrömet, ami már kellemes ismerősként üdvözölte a vízcseppeket. Némi gránàtalmás tusfürdőt csempésztem a tenyeremre - ez volt a kedvencem, de, spórolnom kellett vele -, amivel a testem minden nègyzetcentimèterèt átdörzsöltem.
Magamra öltöttem a citromsárga köntösömet, a gyér fénnyel megvilâgított, repedezett tükörben kisminkeltem magam, vègül a ruhásszekrényemhez iparkodtam, amiből kikaptam egy piros-fekete kockás nacit, egy okkersárga rövidujjú felsőt - rajta egy BLAH! felirat volt olvasható, egy vilàgos, szaggatott farmerdzsekit és, egy elnyűtt, élénk sárga conserve cipővel egészítettem ki a szettemet. Ombre hajamra - a töve kakaóbarna volt, ami vörösbe, majd pirosba, narancsba, vègül sàrgàba váltott át - egy szürke beanie sapkàt ültettem, ami a füleimet védte a csípős, kora őszi hidegtől.
A többi gyereket megelőzve akartam kijutni a kollègiumi szobámból. A reggelit mellőzni szerettem volna - kedd volt, az egyet jelentett az áporodott, íztelen zabkásàval és a rohadt citrom ízéhez hasonlatos fekete teával. Az avítt mobilomat előkapva - pár hete jutottam hozzá, egy használt elektronikai cuccokat kínáló aukción - lepötyögtem egy SMS-t Masonnek, szívélyesen megkérve rà, hogy mihamarabb találkozzunk a közeli kávézóban.
Mason-nel mindketten Brooklyn-ban laktunk, a bökkenő az volt, hogy ő az East River partján èldegèlt, èn meg egy rettenetes nevelőotthonban, amit a nagyon is élő apám finanszírozott. De, ezt majd kèsőbb.
Mason-nel a suliban ismerkedtünk meg, tavaly szeptemberben, pontosabban szeptember 13-án. Eleve baljóslatú számnak tekintem a 13-at, amit Mas viccesnek tart, sőt, valójában alapvetően azt is humorosnak tekinti, hogy babonàs vagyok, de ma a 13. hónapfordulónkon, nem biztos, hogy lenne türelmem ahhoz, hogy az ezzel kapcsolatos csipkelődését hallgassam. Csak legyünk túl ezen a balszerencsés napon, ami, lássuk be, eleve nem a szokvànyos módon indult. De, 13-a volt, a lidèrceim mindig 13-án látogattak meg.
Az egyik kuka mögül előugrott egy pajkos, Rotweiler kutyus, aki csökevényes farkàt csóválgatva kèt mellső mancsàt a mellkasomra fektette és arcon csókolt.
Nevetve megsimogattam a kutya fejét és egy puszit nyomtam a feje búbjàra - nem, nem érdekelt, hogy alig egy másodperccel ezelőtt mèg a szemetesek tartalmát dèzsmálta.
- Szia, Lidérc! - köszöntöttem az állatot. - Hogy vagy, kiskutyám?
Mason-ön kívül lidérc volt az egyetlen jó dolog az életemben. Amióta New Yorkba költöztem, mellettem volt. Annak is van már vagy 10 ève. Azelőtt, amikor még Washingtonban laktam, egy másik Rotweilerrel, Démonnal kötöttem baràtsàgot, akit nem szívesen hagytam magam mögött, de, muszàj volt otthagynom a fővàrost. Túl sok gikszert okoztam, kâbé mindenkinek. Főleg az anyukámnak, aki... mindegy is, nem érdekes. Nem szeretem firtatni a múltat, mert csak fâjdalmat okoz annak a tudata, hogy nem tudom megváltoztatni a történteket.
Lidèrccel az első intèzetis napomon ismerkedtem össze, akkor, amikor az apám idehozott, ebbe a visszataszító kócerájba. A kutya nagyon hajazott elődjère, Démonra, mind a temperamentumàt, mint a kinèzetét tekintve.
Apa, velem együtt nevetett azon, ahogy a hat èves önmagamra ràvetette magàt egy szelíd Rotweiler, nyelvèvel keresztül-kasul vègigszàntva az arcomat. A házőrző lelkére kötötte azt, hogy vigyáznia kell rám, hogy meg kell vèdenie, ha úgy adódik, az élete àrân is, amit, nègylâbú barátom egy vakkantással fogadott meg. Azóta is velem van, alkalomadtán, mèg a kollègiumi hàlószobâmba is besurran, bàr, azt nem tudom, hogy hogyan csinàlja. Ez az ő kis titka, amit mèg nem fedett fel előttem.
Együtt caplattunk fel a kàvézóig, ami előtt ott rostokollt ő, akitől a mai napig elakadt a lèlegzetem, akiről mèg mindig nem vagyok képes elhinni, hogy az enyém. Mason.
Szalmaszőke haja volt és búzakék szeme, a bőre napbarnított, mosolyàban keveredett a gondoskodás és a gunyorosság. Magas volt, délceg, sötétkèk pulóvere alatt kirajzolódtak az izmomkötegei, melyeket a mindennapos, kemèny edzéseknek köszönhetett.
Nêha úgy éreztem, hogy túl jó hozzám - amit az az álnok Drew is az orrom alá dörgölt, minden áldott nap.
Amikor észrevett, arcán szétterült az a csodálatosan széles, aranyos, fogsor villantó vigyora, amitől minden csontom megkocsonyásodott. Odalépett hozzám, arcomat a karjaiközé fogta és megcsókolt, hosszan, mélyen, nem hagyva ki a jàtékból a nyelvét sem, amivel végigsiklott a fogaimon. Atya èg, de szerettem, amikor ezt csinálta!
Lidérc felmordult és orrával megbökdöste Mason lábát, aki elszakadt tőlem és a kutya elé guggolt.
- Szevasz, pajti! - simizte meg a kutyus buksijàt, aki erre a farkát csóválva megnyalta a sràc kezèt. - Én is örülök, hogy làtlak.
Felállt, fél kezèt mèg mindig a kutya kobakján pihentetve, a másikat az enyémbe csúsztatta.
- Jó reggelt, kicsim! - csent mèg egy csókot, ami olyan rövid volt, hogy mèg Lidércet sem sarkallta közbelépésre.
- Azt hittem, nem fogsz ideérni és megint rohannunk kell - vallottam be, halványan mosolyogva.
- Elèg egyértelműen kijelentetted az üzenetedben, hogyha késni merészelek, akkor úgy hàtsón billentesz, hogy legközelebb februàrban találkozunk. Persze, nem ezekkel a szavakkal, de nem akarok kàromkodni a kutyàd előtt. A vègén mèg félreértenè a dolgot és kitépné a torkomat.
- Nem feltétlen a torkod lenne az első gondolata - seppegtem, huncutul vigyorogva. - Találna földhöz közelebbi pontot is.
- Mègis mire cèlzol, Rox? - adta az àrtatlant, amin önkèntelenül felnevettem. - Na, gyere, perverzkém.
A vállamra simította a kèzét és belökte a kàvézó ajtajàt. A szemöldökfára erősített csengő vígan kongva előjelezte jöttünket, mire Debra, az ismerős felszólgálónő vidoran intett nekünk.
Mason-nel egy árnyékos, eldukott zugban telepedtünk le, ahol tökéletesen rejtve voltunk a kíváncsi szemek elől. Nem igazán szerettem az embereket, kiváltképp antiszociális voltam, de Mason-t ezt cseppet sem zavarta. Elmondása szerint szeretett velem és a butyuta babonáimmal időzni.
Előkotortam az irodalom dolgozatomat és mèg egyszer átnèztem, elmulasztott hibák utàn kajtatva a szemeimmel. Tegnap este óta semmit sem változott az irományom állapota, amit a megszokott macskakaparásom helyett ezúttal kifogástalan gyöngybetűkkel körmöltem le.
Amíg Mason rendelt - egy dupla espressot nekem és egy lattèt neki, egy-egy adag ràntottàval megtoldva - az övèt is àtböngésztem, rigorózusan àthúzva és kijavítva az összes helyesírási ès szótani fiaskót, amit vètett. Meglepően decens volt, amikor èn ehhez hasonló dolgokkal foglalatoskodtam.
- Fáradtnak tűnsz - jegyezte meg ès egyik kósza tincsemet a fülem mögé tűrte.
Bepakoltam a tanszereimet a folt hàtàn folt iskolatáskâmba és megvontam a vállam.
- Képzelődsz - ködösítettem az asztallapot mustrálva.
- Nem - berzenkedett a szemöldökeit ráncolva. - Többet pislogsz a kelleténél, a hajaddal babràlsz és dupla esspressot kértél a fahêjas cappucino helyett, ami a kedvenced. Ezek szerint vagy titkolsz valamit előlem, vagy kimerült vagy.
- És honnan veszed, hogy nem az utóbbi az igaz? - érdeklődtem, egy kissé élesebben, mint szerettem volna.
- Nem tudsz hazudni nekem - jelentette ki megfellebbezhetetlenül.
- Csak szerênyen - gúnyolódtam a szememet forgatva.
- Megint az àrnyak voltak, igaz? - eresztette el a füle mellett a megjegyzésemet és mutató ujjàt az állam alà simította, kènyszerítve ezzel arra, hogy felè forduljak. - Ők voltak, Roxan, vagy más bànt?
Egyszerre utàltam ès imàdtam azt, hogy ennyire ismer. Senki màs nem tudott eddig a közelembe férkőzni, mert rendre mindenkit elhajtottam magam mellől a múltam miatt. Nem engedhettem meg magamnak azt, hogy bàrkiben is megbízzak, hogy bàrkinek is hagyjam, hogy áttörje a falat, amit olyan sokâig és annyi nehèzsèg àràn építettem fel magam körè abból a sok fàjdalomból és gyászból, ami vègigkísérte a gyerekkoromat.
Mason valahogy mèg is megtalàlta az egyetlen gondatlansàgból rajta felejtett rèst és... és ő volt az első, aki nem fèlt, vagy undorodott tőlem, attól, aki voltam, aki most agyok.
Sosem tartottam a személyemet jónak, vagy szeretetre méltónak. Az a sok probléma, amit koràbban okoztam, ez alà a gondolatfoszlány alá adta a lovat és bezárt előttem minden kiutat a nyomorból, ahová kárhoztattak.
Egy àrvaházban èltem, azt adva be mindenkinek, hogy a szüleim meghaltak, hogy az a fickó, aki abba a rohadèk intèzetbe vitt nem az apám, hanem egykori lakályom ès, hogy az összes élő rokonom màr rêg alulról szagolja az ibolyàt. Mert, az apàm ezt kérte, ezt követelte tőlem. Azt mondta, ez az egész az èn érdekemben törtènik. Mert nem vagyok olyan, mint a többi gyerek, mert rejtve kell maradnom valakik elöl, akik rosszat akarhatnak nekem.
Az àrnyékok aznap debütáltak, amikor az apukám kitett a gyermekotthonban. Azt állította a leveleiben, amiket válaszkênt küldött az enyèmekre, hogy ez a szüksèges rossz, hogy ezt el kell viselnem, meg kell szoknom. Mert, ha nincsen sötètsèg, ami elfed, könnyen a nyomomra bukkanhatnak azok, akik a véremre szomjaznak.
Ez így felnőtt - jó, oké, majdnem felnőtt fejjel elèggè keszekuszának ès valószerűtlennek hangzik. Kik àrthatnânak egy kamaszlánynak a drog dílereken és a perverzeken kívül? Mèg is, hittem ebben a katyvaszban, mert, a fenèbe is, hinnem kellett benne.
Könnyek gyűltek a szemembe, a torkom kapart, a sírás fojtogató karjai a nyakamat és a szívemet szorongatták. Habár botor módon minden titkomat megosztottam Mas-szel, nem szívesen tàrulkoztam fel előtte. Csak bajt szült, ha kinyotottam a szàmat.
- Rox - gyengéden megmasszírozta az arcomat. - Lègy szíves!
Könyörgő bociszemei làttan megszakadt a szívem, de, gàtat kellett szabnom a szóàradatnak, ami kitörni kèszült belőlem. Debra pont akkor jelent meg a reggelinkkel ès, Debra nem éppen arról híres, hogy szűkszavú. Bàjcsevegtünk vele pàrpercet, mielőtt odèbb állt volna, mosolya, ami ragadósnak bizonyult, levakarhatatlan volt az arcàról. Nagy fantàziàm ellenére, nem tudtam elképzelni Debràt szomorúan. Az olyan lett volna, mint az apokalipszis idején felcsendülő muzsika szó - teljessèggel lehetetlen.
Befaltam a rántottâm felèt, ignorâlva a barátom fürkész szemeit.
- Mason... - suttogtam végül, körmeimet a tenyereimbe mélyesztve. - Tíz perc múlva csengetnek. Indulnunk kellene, ergo, neked sem àrtana meg, ha befejeznèd a reggelidet.
- Rox, ez nem vàlasz a kérdésemre - vonta össze a szemöldökeit, szemeiben vihar felhők gyülekeztek.
- Igen, ők voltak - bukott ki belőlem, mire a gyomrom összerándult. - De, tudod, hogy erről nem beszèlhetek.
- Az apád nem hallhatja meg - forgatta a szemeit.
- Ő nem, de más... - megborzongtam.
- Engedd meg, hogy segítsek! - esdekelt, kèzfejemet a tenyerei közé zàrta. - Talân Carter, vagy Sadie...
- Mit tudhat kèt kölyök a démonjaimról? Talán hobbiszinten pszichológusok? Vagy terapeuták?
- Rox, nem vagy elmebeteg.
- Ha nem vagyok az, miért gondolod, hogy a segítsègedre szorulok?
- Megint azt csinálod - közölte elkámpicsorodottan.
- Mit? - kèrdeztem vissza pikírtan.
- Próbálsz ellökni magadtól és bezárkózol.
Válaszra nyitottam a szàmat, de ekkor kinyílt az ajtó, de senki sem lépett be rajta. A huzatra gyanakodtam, de, ekkor kezeket éreztem meg a torkomnál, melyek szorosan fonódtak össze körülötte, a karmok, amikben a nyirkos ujjak végződtek, a bőrömbe fúródtak. Vér serkent és folyt le a kulcscsontomon.
- Roxan! - szisszent fel Mason ès előkapott egy bumeràngot a hàtizsákjából.
Nem értettem, hogyan akarja bevetni a támadóm ellen a jàtékszert, aminek látványa keserű érzelmeket szült bennem. Természetellenesnek, nem oda valónak titulálta az agyam, melynek rövidzárlatot kellett volna kapnia a sokktól.
Mèg is megőriztem a lélekjelenlètemet.
Àtfogtam a lator csuklóját, magamban mantraként ismètelgetve azt, hogy "engedj el, te rohadék!".
Az ellenfelem felvisított, hangjában vegyült a tábla csikorgása és a felberregő helikopter rotorok robaja. Láthatatlan bőrfelszíne átforrósodott, ègetett, kellemetlen, ègethús szagot àrasztott, melytől felfordult a gyomrom. Hirtelen robbant fel, elszenesedett húscafatokkal és feketés vérrel borítva be a falat és azt a boxot, ahol mindaddig terpeszkedtünk.
Tèrdre rogytam és a nyakamhoz érintettem rendületlenül remegő kezem, arcomat szempillafestéktől elfeketedett könnyek àztatták.
- Rám találtak - szipogtam, felnézve az engem aggodalmasan stírölő Masonre.