Exek hálójában

Prológus

Sziasztok!😊 Mielőtt belekezdenétek, FONTOS: A történet a Türelemjáték című írás folytatása, előbb abba olvassatok bele, ez a sztori valószínűleg nem lesz teljesen érthető az előzmények nélkül. Köszönöm, és jó szórakozást!❤

Remegő kézzel tárcsáztam a mentőket, miközben minden erőmmel arra koncentráltam, hogy kizárjam az okot, amiért ez a számot kellett hívnom. Az okot, aki mellettem feküdt, valószínűleg hatalmas fájdalmak közepette, és én még ránézni is képtelen voltam. Tudtam, ha újból megpillantom a vérben fürdő, máskor gyönyörű arcot, a remegés csak felerősödne, talán megszólalni sem tudnék. Pedig a fiúnak nagy szüksége volt most a segítségre.

Mély levegőt vettem, és megszorítottam a kezét, ami inkább azért kellett, hogy nekem legyen erőm, nem azért, hogy kifejezzem valahogy, hogy ott voltam neki. Végig mantráztam magamban, milyen infókat kell elmondanom, ha felveszik a telefont, míg végül tényleg sikerült átadnom őket - talán épp azért, mert addigra kívülről fújtam ezeket. A hívás végén úgy siklott ki a telefon a kezemből, mintha egy ólomsúlyú tárgyat tartottam volna addig, a pillanatnyi megkönnyebbüléstől elengedtem, hagytam, hogy koppanjon a földön.

A szabálytalanul lélegző fiú torkából erőtlen hörgések törtek fel, emiatt emeltem rá a tekintetem, és akkor ismét görcsbe rándult a gyomrom. Az orrából és a szájából is áramlott a vörös folyadék, kis vértócsa keletkezett a feje alatt a betonon. Nem tudtam mást csinálni, mint a kezét szorítani, és reménykedni, hogy a mentők minél hamarabb kiérnek, pedig úgy segítettem volna. Nem számított, mennyire megvetettem őt a mindennapokban, nem akartam, hogy baja essen.

- Leila, sajnálom - hangzott a kétségbeesett bocsánatkérés a hátam mögül. - Nem is értem, mi történt, olyan volt, mintha nem is én lettem volna - magyarázkodott. - Mintha az ökleim önálló életre keltek volna, és nem én irányítottam volna őket. Annyira dühös voltam, ez teljesen átvette felettem a kontrollt.

Elengedtem a volt barátom kezét, és feltápászkodtam, hogy beszélhessek a másik fiúval.

- Miért van ez még mindig rajtad? - böktem a vérfoltos ingje felé. Bement megmosakodni, ahogy kértem, de nem öltözött át, pedig a tornaruhái itt voltak egy karnyújtásnyira. Egy sportolótól még annyira nem is fura, ha ezekben állít haza.

- Nem tudtam átöltözni, be van kamerázva a főfolyosó, ahol a szekrényem van. Mi van, ha látszik a felvételeken, hogy csupa vér az ingem?

- Paranoiás vagy, ennyire nem készít profi felvételt az a vacak.

- Tökmindegy - sóhajtott lemondóan. - A csávód kinyitja a száját, és rögtön elmondja, ki verte laposra. Innentől pedig elég lesz, hogy felvett a kamera, alibit se tudok kamuzni.

- Nem a csávóm. És ne használd már ezt a szót, jézusom! - kalandoztam el felháborodottan. - Megbeszéltük. Azt mondom, hogy így találtam rá. Ő pedig rengeteggel tartozik nekem, megtesz bármit, amit kérek. Ez magába foglalja azt is, hogy nem ad fel. Inkább azért imádkozz, hogy megmaradjon - fontam karba a kezeim.

- Akkor sem megyek vissza - rázta meg a fejét.

- Hazamész így? Nincs más opció.

- Igazából akad - emelte rám sokatmondóan sötétbarna tekintetét.

- Mi van? - kaptam fel a vizet. - Szerinted az hogyan értelmezhető, hogy én nyitom fel a te szekrényed? Ennyi erővel besétálhatsz az őrsre, és feladhatod magad súlyos testi sértésért.

- Hadd mondjam végig. Van kötszer a tornazsákomban. Tudtál róla, tudtad a kódom, és bementél érte.

- Aha - reagáltam hitetlenül. - És mi a szart akartam bekötni vele, az egész fejét?!

- Sokkot kaptál és megzavarodtál, mit tudom én.

- Nagyszerű, én leszek a zavarodott szerencsétlen lány, ez úgyis hihető, nem igaz? - gúnyolódtam.

- Leila, könyörgöm, fogalmam sincs, mennyi időnk van, amíg megjönnek a mentők - mért finom szorítást a vállaimra. - Azt mondtad, segítesz, szóval, kérlek... segíts - fürkészett az aggodalmas barna szempár. Megadón sóhajtottam, a fiú pedig elárulta a számkódot, amivel kinyithatom a szekrényt. Hogy honnan szereztem tudomást erről, arra majd kitalálunk valamit, ha szükség lesz rá. De tudtam, hogy nem lesz. Száz százalékig biztos voltam benne, hogy Ádám nem fog feljelentést tenni. Abban pedig, hogy nem lesz semmi maradandó baja, annyira bíztam, hogy nem is gondoltam bele az ellenkezőjébe.

Visszamentem Ádámhoz, aki azóta mozdulatlanul feküdt, csak a hangos szuszogása, és a szabálytalanul fel-le hullámzó mellkasa mutatta, hogy köztünk van. Kinéztem egy pontot az arcán, ahol talán nem fájt neki, ha hozzáérek, és óvatosan, úgy, hogy szinte én is alig éreztem a bőre tapintását, végigsimítottam rajta a hüvelykujjammal.

- Minden rendben lesz - mondtam mosolyogva a szokásos sablon dumát, bár hittem abban, amit közöltem, így talán kevésbé volt közhelyes. A fiú apró bólintása jelezte, hogy fejben itt van, ha testileg nem is ép. Bal kezét megemelte, hogy végig tudjon simítani a karomon, majd a tenyerem az övébe süllyesztette. Ösztönből majdnem elrántottam, de aztán rájöttem, a fiú ezzel csak a háláját szerette volna kifejezni, így néhány másodpercig időztem az érintésben. A gyengéd kézfogásban akadt némi erő, ez is mutatta, hogy kevésbé volt vészes a helyzet, mint amilyennek kinézett.

Eleresztettem egy halvány mosolyt, újból megsimogattam az arcát azon a kis ponton, és elindultam befelé a tornazsákért. El se akartam hinni, mibe kevertem már megint magamat.

Sziasztok! Köszi, hogy itt vagytok a folytatásnál is.❤ Mit gondoltok, ki lehet az, aki ilyen csúnyán elbánt Ádámmal?
És vajon miért? Kíváncsi vagyok a tippjeitekre.🥰