Nightlife [Sunmi x Halsey]

Nightlife

Érezted már valaha igazán jól magad? Minden ember máshogy él meg érzéseket és talán ez fokozottan jellemzi őket, ha a pozitív emóciókról van szó. Vannak, akiket a csend, másokat a zaj, megint másokat semmi sem hoz lázba. Katasztrofálisnak tűnhet érzelemmentesnek lenni, de hidd el, nem olyan szörnyű.

Nem érzed.

Tényleg nem.

Tudod, igazán elegem van már belőlük. A sok hangból, melyek minduntalan hajtogatják, hogy ez egyáltalán nincsen rendben. Nincs rendben, hogy bántanak és nem fáj. Hogy szeretnem kellene, de képtelen vagyok rá.

Talán éppen emiatt vagyok melletted ma este. Mert te és én ugyanazt érezzük. Pontosabban nem érzünk semmit sem.

Aztán megtörténik. A lakásodban kötök ki. Ismét és ismét. Ajkaid érintik az enyéimet s nem sokkal később már érzem is a tőled kapott pirula által hátrahagyott kesernyés utóízt. A kezdeti undor azonban hamar átvált valami egészen másba. Hirtelen ugrik a szoba hőmérséklete hatalmasat, ezért kénytelen vagyok kihajolni az ablakon. S milyen jól teszem. Az utca fényei másképp világítanak, a szokásos arany szín piros és kék kavalkádba torkollik. A látásom nem lesz homályosabb, épp ellenkezőleg, minden sokkalta élesebb, élénkebb.

Olyan gyönyörű.

Egészen elveszek a látványban. Kedvem lenne kimászni, hogy mindent még nagyszerűbb szögből lássak. A Holdat, a csillagokat, vagy ennek hiányában a fényszennyezést. Egy pillanatra azt kívánom, bárcsak a hűs esti szél végigsimíthatná az arcomat.

De a hűs levegő nem a természet ajándéka, hanem a tiéd.

- Minden rendben, Sunmi?

-  Igen, azt hiszem – felelem kissé bizonytalanul.

Minden egyes nyakhajlatomba súgott szó után leszek egyre bizonyosabb: nem, semmi sincs igazán rendben. Hiába van melegem, a hideg ráz. Hiába homályos a tudatom, érintéseidet teljesen tisztán érzékelem. Érzem, ahogyan arcod a hátamnak simul, ahogyan puha tincseid szabadon hagyott vállamat cirógatják, ahogyan karjaid fonatot képeznek az derekam körül.

Hevesen ver a szívem.

Érzem.

A levegőt a tüdőmben viszont egyre kevésbé.

A következő pillanatban pedig már egy takaró alatt beszélgetünk, vizsgáljuk a másik arcát, keressük a hibákat. Most egyikőnk sem talál.

Teljesen átadom magamat az érzéseknek. Hagyom, hogy közel tarts magadhoz, hagyom, hogy azt tégy, amit csak szeretnél. Hiszen én is ezt szeretném.

Kiszabadulok az ölelésedből, egészen csak egy röpke pillanat erejéig, addig, amíg a színes félhomályban meg nem találom csillogó szemeid zöldjét. Ma este látom bennük az erdőt. A vihart, a villámokat. Majd a csöndes esőt.

Téged.

A lányt, aki egyszerre rémiszt meg és ragad magával.

A lányt, akit ilyenkor mindennél jobban szeretek.

A lányt, akit másnap már nem így látok.

Pont úgy, ahogyan te sem akarsz majd ilyen közel lenni hozzám.

Reggelre meghalnak az érzéseink.

De addig még van időnk.
Barnás bőröd illata, a rajta fekvő, tintával átitatott motívumok vonzása tartósnak hat.

Félelmeim az idő múlásával egyre kisebbek lesznek. Ujjaim vékony derekad vonalán landolnak és finoman húznak közelebb.

Tisztán látlak a sötét ellenére is: meglepődtél. Ez azonban csak pár töredékmásodpercre ül ki az arcodra majd egy ravasz félmosoly kíséretében tapasztod ajkaidat az enyéimre.

Egy sajátos hőt teremtünk magunk körül, ami éget, de nem fájdalmas. Egy tűz, ami láthatatlanul pusztít.
Egészen mennyei érzés.
Imádom.

Majd a részegítő tettekből csak tompa hangok, fények és érzések maradnak. Múlik az éjszaka.
A fejem egyre nehezebb, már nem tudom mit teszek.
Egyszer csak a sötétség lesz minden, ami a szemem elé tárul.

Reggel tiszta fejjel ébredek.
Nincsenek bennem vágyak.
Csak a hideg helyed az ágyamban.
Az ujjlenyomatok a bőrömön.
A mézédes keserűség a számban.

Ennyi marad utánad.