Gaping Space [HU]

1. Fejezeţ

-Hilary Ford! Ha nem kelsz ki azonnal az ágyadból,esküszöm a nem létező csótányom életére,hogy addig foglak csikizni,amíg soha többet nem akarsz majd aludni!-hallottam szeretett barátnőm hangját a földszintről.

Ránéztem az órámra,és megállapítottam,hogy még csak hajnali öt óra. Nyöszörögve keltem ki az ágyamból,majd komótosan lesétáltam a konyhába,ahol Amy tömte a fejét bundás kenyérrel,anyukám társaságában.

Amint meglátott,felpattant,hozzám rohant és megölelt.
-Hil! Megkaptuk az értesítőket!-csak ekkor szemléltem meg barátnőm öltözékét,ami egy pizsama nadrágból,és egy AC/DC pólóból állt.

Tehát amint értesült az értesítőről, ide jött. Ez több dolgot is megmagyaráz:
-Miért tömi magába a bundás kenyeret úgy,mintha az élete múlna rajta
-Miért van pizsiben
-És miért néz ki úgy mint egy derűs zombi.
Csak ekkor tudatosult bennem,mit is mondott.

- Hogy mi? Megkaptuk? Kinyitottad a sajátod?

-Nem,megvártalak. Na gyerünk,bontsd ki!-nyomta a kezembe a  borítékot.

Hirtelen izzadni kezdett a tenyerem, remegni kezdtek a lábaim,és úgy éreztem,mintha egy nagy tömeg kőszikla esett volna rá a szívemre. Hiszen ha nem vettek fel,akkor lőttek a jövőbeli táncos pályámnak. A mostani gimnáziumomban nincs táncos szak,viszont a világ egyik leghíresebb gimnáziumában van. Amyvel eldöntöttük,hogy megpróbálunk bejutni az Angelporti Középiskolába. Nekem személy szerint jól sikerült a felvételi vizsga, szerintem legalábbis. Most mégis úgy izgulok. Mi van ha nem vettek fel,de Amyt igen? Egyértelműen nem engedhetem meg neki hogy maradjon,ez egy nagyon nagy lehetőség, hülye lenne elszalasztani. De akkor viszont elválasztanának minket,ezt pedig semmiképp sem szeretném.
-Gyerünk Hil,nyisd már ki! Így soha nem tudjuk meg.-sürgetett Amy a sajátjával a kezében.

-Rendben,akkor együtt. Három.

-Kettő.-Amy már annyira izgult, hogy a jobb lábán(?) ugrándozott.

-Egy!- mondtuk egyszerre, majd feltéptük a borítékot.

... Hilary Ford,tájékoztatjuk,hogy az Angelporti Középiskola tánc-és dráma szak évfolyamára felvételt nyert!...

-Na?-kérdeztük egymást egyszerre.

-Engem felvettek,téged?-kérdeztem reménykedve.

-Csak vegyék fel,csak vegyék fel! Soha többet nem kérek semmit,csak vegyék fel!-mondogattam magamban.

-Felvettek!-sikítozta önfeledten. Annyira megörültem,hogy sírva fakadtam,de közben én is vele együtt ugráltam.

-Jaj,ne sírj már! Ez jó,hallod? Mehetünk,oda repülünk,és költözünk!-mondta vidáman.

Ekkor tudatosult bennem, hogy akkor édesanyámtól is meg kell vállnom. Ránéztem anyára,és ő is sírt. Már megvan honnan örököltem, hogy minden szir-szaron sírva fakadok.

-Anya?-kérdeztem könnyezve.

-Gyere ide,kicsikém! Ne sírj,ez jó! Majd minden ünnepre haza jössz,és megsütöm a kedvenc ételeid! Aztán persze minden nap,vagy minden héten beszélni fogunk!-sírt anya mégjobban,amítől nekem is jobban meg eredtek a könnyeim.

Anyával mindig is szoros kapcsolatot ápoltam. Mindenben segített,ő vigasztalt meg ha Amy nem volt itt...ő  a legjobb barátom Amyvel együtt. Arról nem is beszélve, hogy ha elmegyek-márpedig elmegyek,ezt nem hagyhatom ki-, akkor egyedül lesz.
És itt felmerül,hogy hol van apa? Apukám él még,és nem váltak el anyával,csupán katona,ezért szerencsénk van,ha egy évben egyszer is látjuk. Ez nehezíti a dolgokat,például anya nagyon sokat van egyedül, így is, hogy itt vagyok, és most,hogy elmegyek, nem szeretném,ha bármi probléma lenne...
Aztán én semmit sem tudok az apámról. Mármint szeretem,és semmi bajom nincs azzal,hogy katona, de azért fáj,hogy nem jön haza rendszeresen,vagy amikor a munka engedi. Amikor betöltöttem a hatot,kisiskolás voltam,apa akkor ment el,mert egészen addig itthonról irányította az embereket,de hat éves koromban hívták, hogy menjen. Néha felmerül bennem,hogy mondhatott volna nemet,de el is űzöm ezeket a gondolatokat,hiszen mindezek ellenére imádom az apukámat. A közös emlékeim vele,amikre egyáltalán még emlékszem, boldogok. Boldogok vagyunk a játszótéren, boldogok vagyunk a vidámparkban,boldogok vagyunk a  gyerek napon, otthon a kertben....és ez tartja bennem a lelket,miszerint apukám szeret engem.

-Amikor csak tudok haza jövök, megígérem! -pusziltam meg az arcát.

                                +++

-....piros,barna,zöld és kék, a hasznos mozdony legénység.  A munkájuk mindnek más,az otthonuk a fűtőház,Thomas és barátaiiii híívnaaak jáátszaaaniiii!-énekeltük önfeledten Amyvel a Thomas a gőzmozdonyt.
Egyszerre nevettünk fel.

-Amy,szerinted ezt a Dylant-mutattam fel az egyik Dylan O'Brien-es párnám-,vagy ezt a Dylant-mutattam fel a másikat-hozzam el? Egyet itt akarok hagyni anyának,hogy emlékezzen a  jövendőbeli férjemre.

-Hát,akkor az első Dylant hozd,Ő cukibb-mutatott  a képernyőre. Hogy mit is csináltunk? Pakoltunk a bőröndünkbe,hiszen költözünk Angelportba,az új középiskolánk kollégium részébe.

-Oké. Akkor én készen vagyok. Te hol tartasz?-néztem a laptopom kélernyőjére.

-Akadt egy kis gond. Nem férek be!-hisztizett,és úgy csinált,mint hogyha sírt volna- Hülye bőrönd,nem bírom becipzározni! Pedig direkt a legnagyobba pakoltam! Áh,megvan a gond! Az egyik mormotám kilóg!-kiáltott fel hirtelen,mire össze rezzentem.

-Na jó,az összes mormotádat el akarod hozni? Amúgy meg,egy hét múlva indul a gép,addig mit fogunk csinálni? Mert én tuti meg fogok pusztulni addig.

-Hát,akkor megpusztulsz,mivel nem tudunk mit csinálni. -húzta el a száját.- De aggodalomra semmi ok!-mutatta fel a mutató ujját- majd minden nap hülyéskedünk-vigyorgott ördögien.

                  *Egy héttel később*

-Kicsim,kelj fel! Ma költöztök el!-kopogott be anyukám.

-Mhmpff-morogtam a párnámba.

Kicsim,kelj fel! Ma költöztök el!
Ma költöztök el!
Ma költöztök el!
Visszhangzott a fejemben. Hirtelen felültem. Ma van a költözés! Kipattantam az ágyból,és elrohantam fogat mosni.

-Anya,készítsd elő a reggelimet,kérlek-üvöltöttem le,de ez valószínűleg úgy hangzott,hogy "Aha,kéhid ehő a hehhehimeh, kéhek!"

-Már rég kész van,siess,pár perc és itt lesznek Amyék.-üvöltötte vissza.

Miután fogat mostam,gyorsan megmostam a hajam,majd felvettem az előre kikészített ruhámat,ami egy rózsás szoknyából,és egy fekete csipkés pólóból állt. A hajamat megfésültem,és befontam,mert oroszlán hajjal nem mehetek ki az utcára. Felkaptam a fekete kalapom,és lementem.

Lent Amy,Cecil(Amy anyukája),és anya vártak,felöltözve.

-Bocsi hogy lassú vagyok,de reggelizni még szeretnék-húztam el a szám.

-Semmi gond drágám,egyél csak,úgyis előbb jöttünk-mosolygott rám Cecil.

Miután megreggeliztem,elindultunk a reptérre,ugyanis az új gimnázium elég messze van,hogy finoman fogalmazzak.

Mikor oda értünk,át kellett menni a fémdetektor kapun,ami sima ügy volt. Nekem.

-Mi? Miért csipog ez a fos?-kérdezte dühösen Amy.

-Amy Lorinson! Hogy beszélsz? Így neveltelek téged?-dorgálta Cecil Amyt.

-Nem,bocsi.-morogta Amy.

-Artikuláltan és érthetően beszélj kislányom,ha nem akarsz büntetést!-dühöngött Cecil.

-Bocsi,hogy megzavarom a családi cécót,de,egyrészt,szerintem azért csipog a kapu,mert Amy magával hozta a szerencse mormotáját.  A másik,hogy menne a sor,csak az úr nem tudott beleszólni-mondtam,mire az úr hevesen bólogatni kezdett.

-Jaj,bocsásson meg,el is felejtettem,hol vagyunk!-csapott a fejére Cecil. Amy megmutatta az őrnek a bokáján lévő fém szerencse láncot,amin egy mormota van,majd mehettünk.

-Nem akarom elsírni a sminkem,szóval,ahogy megbeszéltük,majd írj,hívj,amikor tudsz gyere-zárt szorosan a karjaiba anyukám,de azért megtelt a szeme könnyel. Persze én már akkor is úgy bőgtem mint egy óvodás. 

Még megölelgettem Cecilt is,hiszen ő a második anyám,majd Amyvel elindultunk az új életünk felé...

                                         by: Kata Glley