The story about my life

Ｋｅｚｄｅｔ🥀

Utolsó hét a suliból. A tanárok nagyrésze már nem igen tanít, de persze mindenhol van olyan aki még utolsó nap is kínozza a gyerekeket. Nálunk pontosan a horvát tanár ilyen. Múltkor elkezdte velünk nézni a Pi életét, de mivel sokan beszéltünk megsértődött, hogy nem figyelünk és közölte, hogy ő így nem fog velünk filmet nézni és akkor inkább tanulunk. Így történt, hogy pénteken hetedik órában mi még nagyban horvát írokról tanultunk. Keserves negyvenöt perc után megszólalt a megváltónk, a csengő. Nem tudtam eldönteni, hogy örüljek-e vagy se. Persze, oké egy részem örült, hogy nem kell itt poshadnom nyolc órákat, de tisztában voltam vele, hogy otthon, ha azt lehet annak nevezni, jobb lesz. A családi helyzetem elég érdekes. A szüleim elváltak még három éves koromban. Apu elköltözött egy faluba, anyum meg Angliába. Az elején mindkettővel tartottam a kapcsolatot, de ez egy idő után megszünt mert egyikőjük sem ért rá pár percnél többre. Így aztán a mamámmal maradtam aki viszont inkább megkeseríti az életem, mint hogy segítene benne. Általaban este 10-11 körül szoktam haza beesni mert tudom, hogy olyankor már alszik, de nyáron erre nem lesz mindig alkalmam, hisz mindenkinek meg van a saját kis programja. Hirtelen egy kezet éreztem meg a fejemen.

-Hallod menjünk már, nem akarok egy percet se itt tölteni.-nézett rám legjobb barátnőm, Reni. Tudni kell róla, hogy jó szívű, nagyon jó táncos, gyönyörű és nagyon sok türelme van, nagyon sok.

-Persze induljunk!-válaszoltam és már kaptam is fel a táskám. Elköszöntünk az osztály nagy részétől és indultunk Renihez.

Hála égnek most az egész hétvégét nála töltöm mert anyujáék nem lesznek itthon. Nagy tervünk nem volt, sőt egyáltalán nem volt, de úgyis lesz valami.

Mikor hazaértünk nem más fogadott minket mint a kutyusuk, Menta. Nagyon édes és értelmes kutya. Gyorsan megrendeltük a pizzát, hisz az mire kiér egy óra. Egész hétvégénk kb úgy telt, hogy kajáltunk, filmeztünk és táncoltunk. Nagy sajnálatunkra elérkezett a hétfő. Egyikünknek se volt kedve otthon lenni ezért inkább bementünk a belvárosba. Eléggé jól éreztük magunkat, de arra nem szamítottunk, hogy mi vár ránk otthon. Hazaértem és az ajtóban a sporttáskám és a legnagyobb bőrönd várt.

-Tessék előre összecsomagoltam neked. Innentől kezdve oda mész lakni ahova akarsz. Befejeztem. Kis hálátlan dög vagy. Mindent megkaptál amit csak akartál, de egyszer nem kaptam vissza semmit tőled. Soha érted soha!-üvöltött az arcomba. Ennél jobb fogadtatást nem is kaphattam volna. Még mindig üvöltözött valamit, de nem nagyon tudott érdekelni. Lassan benyitottam a szobámba és szinte üres volt. Mindent eltett amit csak tudott. Kiléptem a szobából és éreztem, hogy valamit nekem dob. Hála a reflexeimnek elhajoltam ami szép nagy csörömpöléssel neki csapódott az ajtónak és hangosan eltört a csempére érkezve. Oda sétáltam az asztalhoz, letettem a kulcsokat.

-Gratulálok. Az utolsó embert is sikerült magad mellől ellökni.-néztem a szemébe. Megfordultam felvettem magamra a hatizsákom meg a sporttáskám, megfogtam a bőröndöt és végleg elhagytam az "otthonom". Sétáltam a busz megálló felé mikor megcsörrent a telefonom. Kíváncsian néztem meg, hogy ki lehet az.

-Mondjad-szóltam bele kérdőn.

-Hallod, kurvára ki lettem dobva otthonról és érted csak egy sporttáskányi ruhát kaptam. Mit fogok csinálni? Jöhetek hozzátok?-kérdezte kétségbe esetten.

-Meg van a pénzed?-kérdeztem Renitől.

-Uhuu, de miért kérdezed?

-Találkozzunk az Örsön és elmondom a tervem.-válaszoltam és kinyomtam.

Így kerültünk a repülőre 16-17 évesen LA felé, hogy egy új életet tudjunk kezdeni. Tudtuk, hogy nagyon nehéz lesz, viszont avval is tisztában voltunk, hogy mindig lesz jobb csak ki kell tartani.