Út a mélybe //Marilyn Manson ff//

1.

A folyosón rágyújtottam egy újabb cigire. Hátamat a falnak döntöttem, majd szememet a plafonon végigfutó, vakító fehér neoncsőre függesztve fújtam ki lassan a füstöt. A koszos csempe hidegsége még vastag pulóveremen is átkúszott, akaratlanul is megborzongtam. Úgy döntöttem, itt várom meg a koncert végét. Ahogy számoltam, nagyjából húsz perc lehetett hátra, bár amennyire imádták Marilyn Mansont, biztos voltam, hogy a közönség kikönyörög még legalább három extra számot. Az még körülbelül öt cigi. Feszülten vettem tudomásul, hogy már csak három szálam maradt. Az utóbbi időben eléggé rászoktam. Idegesen sóhajtottam, majd leguggoltam, továbbra is a falnak támaszkodtam. A színpadról a zenét a tüdőmben éreztem dübörögni. A következő pillanatban a basszus szinte elviselhetetlenül hangos lett, majd egy másodperccel később ismét elhalkult. Az egészet egy erőszakos ajtócsapódás és ideges, kapkodó léptek kísérték. A hangok irányába fordítottam a fejem, és Marilynt láttam felém közeledni a folyosón. Rendkívül feldúlt volt, a mellkasán egy hatalmas vágásból vér folyt a hasfalára, eláztatva fekete farmerének felső részét is. A kezében lévő sörösüveget a szájához emelte, és pár korttyal kiitta belőle a maradék sört, majd hirtelen erőszakosan a falhoz vágta, ahol az apró darabokra robbant szét. Alig észrevehetően, de összerezzentem, majd gyorsan feltápászkodtam.
- Mi történt? – kérdeztem halkan, amikor odaért hozzám. Nem válaszolt, még csak meg sem állt. Utána indultam, de futnom kellett, hogy utolérjem. Sosem volt egyszerű vele gyalogolni, ugyanis kétszer olyan hosszú lábai vannak, mint bárkinek a környezetében. Megfogtam a karját, de kitépte a kezemből.
- Hagyj békén! – sziszegte a fogai között, majd beviharzott az öltözőbe. Tudtam, hogy valami baj van. Marilyn sosem viselkedett így senkivel sem. Nem hagytam annyiban, utána mentem.
Az öltözőben a székére roskadva találtam meg. Ráborult az asztalra, és amikor odamentem hozzá, és gyengéden megérintettem a hátát, éreztem, hogy remeg. Leguggoltam mellé, hogy a fejünk nagyjából egy magasságban legyen. A kezemet nem dobta le magáról. A bőre hűvös volt, de közben izzadság folyt végig a nyakán.
- Mi a baj, Marilyn?
Lassan felemelte a fejét, és rám nézett, de láttam, hogy nem tud rendesen fókuszálni. Már sejtettem, mi történt.
- Mondj valamit, kérlek – suttogtam.
- Nem bírom... Elég volt...
- Marilyn, az emberek odakint várnak rád. Vissza kell menned.
- Nem... Nem bírom...
Aggodalmasan harapdáltam a szám szélét. Pontosan tudtam, mi történt. Előjöttek az elvonási tünetek. Marilyn ugyanis az utóbbi időben elég keményen ráállt a drogokra, annyira, hogy pár hete majdnem az életébe került. Túladagolta magát. Éppen otthon voltam a szüleimnél, több ezer kilométer választott el minket, amikor felhívott Twiggy, hogy Marilyn kórházban van, és még nem biztos, hogy túléli. Azonnal repülőre ültem és visszajöttem hozzá. Ő nem tudta, de nagyon fontos nekem. Ő csak mint haverra tekint rám, de én szeretem őt, és még sosem féltem annyira, mint amikor láttam a kórházi ágyban feküdni, csövekkel a testében, élet és halál között lebegve.
Tudtam, hogy nagyon rossz dolgot teszek, amikor felálltam és a szoba másik sarkában előkotortam egy adag heroint az egyik táskából. Tudtam, hogy nem szabad ezt tennem, de tudtam azt is, hogy vissza kell mennie, és be kell fejeznie a koncertet. Visszasétáltam Marilynhez, majd megfogtam a kezét, és lassan kifelé fordítottam, hogy lássam az ereit.
- Akarod, hogy én csináljam? – kérdeztem halkan, ő pedig csak némán bólintott.
A karjához emeltem a tűt, és óvatosan a bőrébe szúrtam, de ő mintha meg sem érezte volna. Nagyot sóhajtottam, majd beadtam az egészet. Már pillanat múlva Marilyn hátrahajtotta a fejét, és egy kéjes nyögés hagyta el a száját. Majd újra rám nézett, és mosolygott. Szeme teljesen kitisztult, az enyém viszont elhomályosult a könnyektől, és a kitörni készülő sírástól.
- Ez volt a legeslegutolsó, megértetted? – próbáltam határozott lenni, de hangom annyira remegett, hogy a mondat végén teljesen elcsuklott.
- Köszönöm – suttogta Marilyn, majd egy apró puszit adott lehajtott fejemre, és kiment az öltözőből. Még hallottam a lépteit, és ahogy visszaérve a színpadra beleordít a mikrofonba. Én meg ott maradtam egyedül, összekuporodva és sírva szoba közepén. Még egy lépéssel közelebb küldtem őt a halálhoz.