Második rész

1K 70 2
                                    

3.


Még egy óra elteltével is sokkos állapotban leledzem. Amikor letették elém a négy szem gombát néhány burgonyaszirommal körítve, azt hittem, viccelnek. De látva, hogy mindenki veszi a kést meg a villát és nekilát, be kellett látnom, hogy ez bizony vészesen komoly. Nem tudtam megállni, hogy ne röhögjek. Ezek chipset esznek vacsorára?! Lassan a tányérom fölé hajoltam, újra nyugtáztam: Ez bizony nem átverés, ez a vacsora, és apró darabkákra vágtam a gombákat, hogy többnek tűnjön a tányér szegényes tartalma, közben érzékeltem, hogy meg-megrándul a szám.

Most meg itt könyökölök az ablakban, és a bagótól várom, hogy jóllakjak. Holnap be kell spájzolnom, mert ezek képesek, és kiéheztetnek. Nathalie mániákus fogyókúrája nem izgatott, amíg én azt ehettem, amit akartam, de most rohadtul idegesít, hogy ki vagyok szolgáltatva mint vendég. Basszus! Tizenhét éves korom óta a magam ura vagyok, és rosszul viselem, ha kalitkába zárnak.

Őrület, hogy milyen hangosak a kabócák! Nathalie visszaérkezik a húszperces fogmosásból, és most a fülem tövét nyalogatja.
– Gyere, kezdődik a Kincskeresők!
Elnyomom a cigimet, és egy újat húzok elő.
– Nem mondod! Mindjárt magam alá vizelek az izgalomtól – lelkesedem.
Megfagy a levegő körülöttünk.
– Mi a fene bajod van? – kérdi olyan felháborodással a hangjában, mintha az anyját szidtam volna.
Azt hiszem, sosem fogom megérteni Nathalie abnormális viszonyát a tévékészülékkel.
– Semmi bajom nincs, azon kívül, hogy éhen döglöm, de ez mellékes. Menj, baba, én ma kihagyom ezt a világrengető eseményt.
Nathalie hallgat egy ideig, gondolom, azon filózik, hogy balhézzon-e, vagy se. Végül úgy dönt, jobb a békesség, mert még lemarad a Kincskeresőkről.
– Ha gondolod, menj át Davidhoz, ő valami filmet néz – javasolja békülékenyen.
– Akár hiszed, akár nem, én életképes vagyok tévé nélkül is – közlöm vele.
Erre már előveszi a hízelgő kiscica stílusát.
– Na, ne légy már olyan morcos kisfiú! Ha vége a Kincskeresőknek, jövök és leszoplak – vigyorog rám kihívóan.
– Milyen egy hülye liba vagy te, és még ráadásul közönséges is – rovom fel neki, de azért magamhoz ölelem. – Na, húzzál, mert még lemaradsz a világszenzációról!
Az ajtóból még dob egy csókot, aztán elviharzik tévét nézni a nappaliba. Én visszakönyökölök az ablakba, és tovább szívom a bagót. Azon filózom, hogy Jeannak vajon sikerül-e összetarhálnia elég lóvét, vagy lehúzhatjuk a WC-n az egész kávéházötletet. Az összes spórolt pénzemet beletettem, ilyen az én formám.

– Min meditálsz, turista?
A hang irányába fordulok. A szomszéd ablakban David fújja a füstöt.
– Ne hívj turistának! Van nevem, öcskös.
Rám néz, fekete szemei mosolyognak.
– Az kiejthetetlen.
Szívok egy utolsó slukkot, aztán elnyomom a csikket az ablakpárkányon.
– Azért próbálkozz meg vele, öcskös!
Zsergo – mondja nevetve. Kis füstfelhők gomolyognak elő a szájából.
– Majdnem – legyintek, és ráhagyom.
– Milyen név ez? – tudakolja még mindig fene vidoran.
– Férfi – vágom rá, és előhúzok még egy koporsószeget, az utolsót a csomagból.
– Fura vagy – közli velem David nyíltan a véleményét.
Kezd szórakoztatni ez a párbeszéd, mindig is szerettem, ha őszintén beszélnek velem.
– Én vagyok fura? Ti esztek chipset vacsorára!
– Miért? Nálatok mit esznek vacsorára? Nyereg alatt puhított húst? – tudakolja, miközben a füle mögé igazít néhány kósza fekete hajtincset.
Szívok egy mély slukkot, mielőtt válaszolnék, mert nem akarom felhúzni magam.
– Ja, azt. Aztán még táncolunk egy kicsit a tűz körül, mielőtt visszamászunk a fára.
– Nem így értettem.
David most komoly, le nem veszi rólam a szemét. Baromira irritál ez a folyamatos fixírozás.
– Leszarom, hogy értetted, öcskös – közlöm vele.
Újra mosolyognak a szemei.
– Nem jössz át? Van piám – invitál.

A whiskey égeti a torkomat, egészen a gyomromig tudom követni az útját. David az ágyán fekszik, és azzal szórakozik, hogy megtartsa a térdén az üres poharat. Neki nem göcsörtös a térde. Elefántcsont fehér bőrén egyetlen szőrszál sincsen. A tévében Guillaume Depardieu éppen azon van, hogy betörjön egy szerkesztőségbe.
– Nagy fazon volt ez a srác – állapítom meg.
– Kedvelted? – kérdi David, és felhagy a pohár egyensúlyozásával.
– Igen – felelem tömören, mert nem akarom, hogy David észrevegye, hogy még egy év után is fáj a halála.
– Ja, én is – mondja halkan, és végre a tévé felé fordítja a tekintetét.
– Szemétség! – fűzi még hozzá, aztán hallgatunk.
Tudom, hogy mire gondol, de azt, hogy az élet vagy a halál szemetebb-e, azt egyikünk sem tudja eldönteni. Nézzük a filmet, néha felnevetünk, közben fogy a whiskey. Lassan kezd a fejembe szállni. Remélem, Nathalie betartja az ígéretét. Meddig tart még az a hülye vetélkedő?

Egyszeriben a kikötőben találom magam. Sirályok köröznek a fejem felett, és a nevemet sikoltják, aztán elhalkulnak, és hajókürt sír fel. A hang felé fordulok, de nem látom a hajót, mert David csillogó, fekete szemei eltakarják előlem. Már csak a feketeséget látom. Olyan sűrű, hogy meg lehet érinteni. Kinyújtom felé a karomat, és a sötétség hozzám simul. Forróság önt el, perzseli a nyakamat, a számat. Arra ébredek, hogy Nathalie az ölemben ül.
– Jó reggelt, szivi! – nevet, és újra a számra tapad.
Még mindig ég bennem a tűz. Egyre szorosabban ölelem magamhoz, hogy minden porcikáját érezhessem. Mohón markolom a mellét meg a fenekét, a nyála átszivárog a számba, és ez még jobban begerjeszt.
– Hé, hé, hé! Mi a faszt műveltek? Itt akartok kefélni a fotelemben?! Húzzatok a francba! – üvölti David.
Ez egy kicsit észhez térít, de nem eléggé. Valahogy átvergődünk a szobánkba, és egy túlfűtött éjszaka veszi kezdetét. Néhány tiszta pillanatomban arra gondolok, hogy már régen nem élveztük egymást ennyire.

Vízcsobogásra és macskanyávogásra ébredek. Óvatosan legurítom magamról Nathalie-t, mert utálom a testi közelséget. A spaletták keskeny nyílásain reggeli napfény szűrődik be a sötét szobába, és én irtó másnapos vagyok. A fürdőből jövő hangokból ítélve a macskaszőr kérdése megoldódni látszik. Bűzlöm az izzadtságtól, így jól esik a tudat, hogy Michel és a macska után birtokba vehetem a zuhanyt. Vajon hány óra lehet? Rémesen fáj a fejem. Minek kellett nekem üres gyomorra inni? Amíg várom, hogy felszabaduljon a fürdőszoba, próbálom összerakni az éjszaka eseményeit. Emlékszem a filmre, az álmomra, még egy forró numera is rémlik az íróasztalon, aztán semmi. Rémes, hogy mennyire nem bírom a piát. Úgy hallom, végre eljött az én időm.

Jólesik a hideg víz, de az már kevésbé villanyoz fel, hogy a kád fenekén rózsamintás gumi elcsúszásgátló van. Elég finnyás természettel áldott meg a sors, ezért lelki szemeim előtt egy egész kis gombatenyészet virágzik a rózsabokrok tövében. Úgy pipiskedem zuhanyzás közben, mint egy balerina.

Alig lépek ki a kádból, kopogást hallok. Ez nem igaz! Vajon ezek még a klozetra is utánam jönnek? Mivel gyanútlanul nem zártam kulcsra az ajtót, épp csak annyi időm marad, hogy magam elé kapjak egy törülközőt, és az már nyílik is.
Bocsánat, de vészhelyzet van! felkiáltással viharzik be David. A csapnál hideg vízsugár alá tartja a mutató ujját, közben hangosan sziszeg a fájdalomtól.
– Szorítsd össze a vágást, különben sosem áll el – tanácsolom neki, és ahogy mellette állok, alkalmam nyílik megállapítani, hogy David csaknem olyan magas, mint én. Most, hogy a lefolyó felé csordogáló piros folyót figyeli, szempillái hosszú árnyékokat festenek az arcára. Újra eszembe jut Georgione Férfiképmása. Hirtelen felpillant és rám néz a piperésszekrény tükrében.
– Keresnél nekem egy sebtapaszt? – kérdi.
– Persze.
Magam köré csavarom a törülközőt, és kotorászni kezdek a szekrényben. David egy ideig szó nélkül figyeli a ténykedésem, aztán rájön, ha nem mondja, hol keressem, még elvérzik.
– Az arcvíz mögött.
Végre megtalálom, de egy kissé zavarba hoz, hogy a Hupikék Törpikék rohangálnak rajta.
– Ez az? – tudakolom gyanakodva.
– Aha. Ne törődj a törpökkel, a sima sebtapasz olyan snassz. Bekötöd?
Meg se várva a válaszom, elveszi a csap alól az ujját, és óvatosan megtörli a derekam köré csavart törülközőben. Miután ráragasztom a sebére a tapaszt, indul kifelé, de utánaszólok:
– Ne szórakozz velem, öcskös, mert megjárod!
Megtorpan, és mosolyogva felém fordul. Felemeli a sebesült ujját.
– Köszi – mondja, aztán becsukja maga után az ajtót.
A hideg víz egykedvűen folydogál tovább a csapból. Eresztek hozzá egy kis meleget, és nekilátok a borotválkozás szent rítusának.


4.


Fél tíz múlt, és Nathalie még mindig durmol. A felkeltésére irányuló mindenfajta kísérletem kudarcot vall, csak azt érem el velük, hogy elküld a francba, mondván, Marseille-ben tizenegyig alszanak. Meglehetősen hamar visszaaklimatizálódott! Feladom, és elindulok reggelit keresni, ez újabb megpróbáltatásokkal állít szembe, de a vacsora óta harcedzett vagyok. Kinyitom a hűtőt, de azonnal meg is bánom, hogy ezt tettem. Lehet, hogy már nem is vagyok éhes? Lehet, hogy egy életre elment az étvágyam? A Titanic jéghegye ehhez képest kavics volt! A jég, mint egy Dali képen, elfolyik, csöpög, csordogál bele a kajába. A megadás szívet tépő sóhajával csukom be a hűtőajtót, és a konyhaszekrények felé veszem az irányt. Már megint irtó hangosan búgnak a galambok. Találok egy doboz kekszet, és mint győztes hadvezér vonulok ki prédámmal az étkezőbe, ahol Davidba botlom, aki a szőnyegen ül, és a macskát simogatja. David olyan, mint egy macska, az óriási mandulavágású szemeivel, meg a selymes hajával. Lekuporodom mellé. A kezemben szorongatott kekszesdobozra pillant.
– Anyáék bevásárolni mentek, biztos hoznak majd valami ehetőt – mondja bátorításként.
– Van itt valami gyalog megközelíthető kisbolt valahol? – kérdem reménykedve.
– Minden megközelíthető gyalog, a kérdés csak az, hány órát szánsz rá? – nevet David.
Mivel éhesen nem igazán tudom díjazni a humort, csak fintorgok egyet. Eközben a macska úgy dönt, elmélyíti velem az ismeretséget, és átköltözik az ölembe. David tekintete követi az útját. Egyre hangosabban búgnak a galambok.
– Tetszik, ahogy beszélsz – közli nyíltan velem. – Úgy értem, az akcentusod.
Nincs kedvem kommentálni a szavait, inkább simogatom tovább a macskát.
– Mikor költöztetek át ide?
Baromira nincs hangulatom erről beszélni, de mert arra neveltek, hogy a kérdésekre illik válaszolni, megerőltetem magam.
– Egyedül jöttem, hét éve.
Erre csak néz rám azokkal az óriási macskaszemeivel. Idegbajt kapok ettől a folytonos bámulástól.
– Miért nézel így rám?
– Miért? Hogyan nézek?
Itt megreked ez az igen épületes párbeszéd, mert szárnycsapást hallok a közelemben. Odanézek. Az erkély telis-tele van galambokkal. Mi a fészkes franc ez?
– Apa galambjai – magyarázza David.
– Elnézést, nem értettem jól – hitetlenkedem.
– Apa tartja őket – mosolyog David. – Már vártam ezt a pillanatot. Mindenki lehidal tőlük.
Én nem vagyok egy szívbajos valaki. Laktam már együtt patkánnyal is, csótánnyal is... Na de galambok?! Veszek egy mély lélegzetet, mint Buddha a megvilágosodása előtt, és elhatározom: nem akadok ki, én már semmin sem akadok ki.
– Nathalie akkor lépett le, amikor apa ideszoktatta őket az erkélyre. Tudod, ők a drágaságai. Lefogadom, hogy szerelmes beléjük.
Figyelem Davidot, ahogy ezt mondja. Vajon mikor volt ez? Mikor és miért választotta Michel a galambokat a gyerekei helyett?
– Kekszet? – kínálom Davidot, mintha néhány darab keksszel kárpótolni tudnám az elvesztett szeretetért.
– Köszi – vesz el egyet mosolyogva. – Ne félj, biztonságban vagy. Dupla az üveg, mert anya allergiás rájuk – biccent a galambok felé, és megtámasztja a kekszet az alsó ajkán.
Beletúrok a hajamba, mert erre már végképp nem tudok mit mondani. David mosolygó macskaszemekkel figyeli, ahogy a tincsek visszahullanak az arcomba, aztán válaszként megrántja a vállát, és beleharap a kekszbe. Gyerekkorában fogszabályzója lehetett, túl szépek a fogai, olyan, mint egy fogkrémreklám. Az erkélyen a csúnya városi galambok egy kosárból magokat csipegetnek.

Néhány másodpercig élvezhetjük csak a csendet, mert Nathalie egy szál törülközőben ront be az ebédlőbe, és üvöltve tudakolja, hol van a virágos nyári ruhája.
– Az, amelyikben úgy nézel ki, mint egy kurva? – kérdi David.
– Pofa be! – üvölti Nathalie, és ujjaival a kilincsen dobolva néz rám.
– Szerinted én honnan a fészkes francból tudjam, szívem? – érdeklődöm nyájasan.
– Tegnap kikészítettem a székre – magyarázza ingerülten.
– Ja, az! Azt ma én akarom felvenni – humorizálok.
– Tudod mit?! Nyald ki, szívem! – fintorog Nathalie.
Elengedem a macskát, és nyújtózom egyet.
– Úgy rémlik, azon már túl vagyunk – emlékeztetem.
Erre csak legyint, és bevágja maga mögött az ajtót.
– Nem viszitek ti túlzásba a romantikát?! – jegyzi meg David, az immáron felszabadult macska fehér szőrébe temetve arcát.
Feltápászkodom.
– A látszat csal. Minket egymásnak teremtettek, és amilyen béna a konyhában, olyan mesteri az ágyban – közlöm vele kereken, csak hogy ne legyenek kétségei felőlem.

Ebédre paellát eszünk, közben valami családi ügyről esik szó. Meg se próbálok odafigyelni, a teljes agyi kapacitásomat leköti az étkezés gyönyöre. Lassan arra leszek figyelmes, hogy zabálok, pedig nem szokásom. Ahogy kezd megtelni a gyomrom, úgy körvonalazódik a történet. Nathalie anyja pereskedik a nővérével a nagymama vagyonáért. Az ebéd végére azt is megtudom, hogy a nagynéni nemcsak szívtelen anya, aki elkergette a saját gyerekeit, de még ráadásul őrült ezoterikus is. Hát békés, szerető család nem jár együtt Nathalie-val!

Amikor végre asztalt bontunk, és a nagynéni szidalmazása is felfüggesztetik, reménykedni kezdek, hogy végre kiszabadulhatok ebből a lakásból. Michelék a nappaliba vonulnak, Nathalie a szobájába vonszol. Nekilát, hogy becsukja a spalettákat.
– Most mi a fenét csinálsz? – kérdezem riadtan.
– Sziesztázunk egy kicsit – nevet, és leveti magát az ágyra – Gyere, szivi!
Toporgok egy kicsit, mert nem tudom eldönteni, hogy megfojtsam vagy megdugjam. Ebben a ruhában tényleg úgy néz ki, mint egy kurva, Davidnak igaza volt.
– Nyugi, délután elmegyünk tengert nézni. Sőt, ha most jó kisfiú leszel, minden délután elmegyünk, és te addig gyönyörködhetsz benne, amíg meg nem unod – ígéri, és a karját nyújtja felém.
Megadom magam, mert esendő férfiember vagyok, akinek folyton feláll a farka, ha félmeztelen nőt lát. Ahogy lefekszem mellé, már húzza is le a sliccemet.
– Nos, mi a véleményed? – kérdi.
– Határozottan élvezem.
Nem vett melltartót a ruhája alá, ez megkönnyíti a dolgomat.
– A családomról, te idióta!
– Hát azt már kevésbé élvezem, és morcos leszek, ha továbbra is így beszélsz velem.
Engesztelésként megcsókol. Szerencséje, hogy kezd az agyamra leszállni a köd, egyébként nem hagynám ennyiben az idiótázást. A szieszta csendjében visszhangzanak a csókjaink. Fogkrémízű a szája.

– Figyelj! Valamelyik este menjünk el bulizni!
Nathalie rém szexi, ahogy a gyűrött ruháját igazgatja.
– Tőlem – lelkesedem kitörő örömmel, közben azon töprengek, jól érzem-e, hogy kiszívta a nyakam.
– Eljöhetne velünk Caro is – folytatja lelkesen.
– Az ki?
– A barátnőm. Mit mondasz?
A folyosóról zaj hallatszik, csukódik a fürdőszobaajtó. Nathalie minden átmenet nélkül üvölteni kezd pont a fülem mellett.
– Holnap kell a kocsid, mert nem férünk be mind a cuccokkal apáéba! Hallod?
Amikor meghallom David hangját, zavarba jövök, mert nem akarom, hogy most lásson.
– Nyugi, reggelre hazahozom – biztosítja a nővérét, és szerencsére nem nyit be, de Nathalie nem nyugszik.
– De itthon legyen ám!
Ez nem lehet igaz! Rövid ismeretségünk is elég ahhoz, hogy tudjam, David ezt nem fogja annyiban hagyni, ezért gyorsan ellenőrzöm, felhúztam-e a sliccemet. Lépteket hallok. David kivágja az ajtót.
– Előléptetted magad az anyámmá?! Megmondtam, hogy időben itt leszek. Mellesleg én is megyek Martigue-ra. Rémlik?
Érzem, ahogy Nathalie teste megfeszül az idegtől. Ennek nem lesz jó vége.
– Ja, és mióta szentírás a te szavad?! – hadarja, mire David macskaszemei akkorát villannak, hogy ezüstös fény szóródik szét a sötét szobában.
– Tudod mit? Kapd be! – szűri a fogai között, vészjósló nyugalommal a hangjában.
– Te kis hülye dög! – üvölti Nathalie, és ha nem fogom le, tuti nekiugrik az öccsének.
– Jézusom! Fejezzétek már be! Halljátok ti magatokat egyáltalán? – vágok közbe.
Erre David rám néz. Nem tudom, mit akar üzenni a tekintetével. Aztán visszafordul a nővéréhez.
– Ő sem fog sokáig elviselni – közli vele, és elviharzik.
– Szemét állat! – üvölti utána Nathalie, és folynak a könnyei. A lépcsőház David lépteitől zeng.


A Notre Dame de La Garde, a Védelmező Szűz Mária temploma büszkén tornyosul Marseille fölé óriási, aranyozott Mária-szobrával. A felhőtlen égből harmincnyolc fok melegen süt ránk a nap, míg megmásszuk a felfelé vezető lépcsősorokat. Nathalie papucsa bosszankodva csattog az izzadó betonon. Hátratekintek a már megtett útra. Az óriási, álmos város ott fekszik a lábunk előtt, mint egy színes festékcsöpp az azúrkék papíron. Innen nem lehet érezni a meredek utcák bűzét, a távolság elrejti a szemetet és a zsúfoltságot. Innen Marseille-t gyönyörűnek látom, olyan, mint egy nagy, napfényben ragyogó gyöngysor. Némán, egymás kezét szorongatva lépünk be a templom hűvös csendjébe. A falakon végig hálálkodó üzenetek sorakoznak. A díszítés zsúfolt, kicsit hivalkodó, mégis bájos, itt Isten egy jó barát. Ezután leliftezünk az ajándékboltba, ahol beszerzek egy imát, aztán kikönyöklünk a magas védőfalra. Végre kedvemre bámulhatom a tengert.

Nathalie hozzám simul és a vállamra hajtja a fejét.
– Van híred Jeanról? – kérdi.
– Nincs – felelem.
– Remélem, nem lép le a pénzeddel.
Meglepetten kapom fel a fejem.
– Kivakart a mocsokból, és munkát adott. Megbízom benne.
– Jól van. A te barátod, te ismered jobban.
Valahogy nem nyugtat meg az érvelése, de nincs kedvem most pénzről beszélni, amikor itt hullámzik előttem a tenger. Hallgatunk, aztán megint Nathalie töri meg a csendet.
– Beköltözhetnénk a kávézó feletti lakásba.
– Nem hiszem, hogy Jean akar lakótársakat – jegyzem meg bánatosan.
Nathalie toppant egyet.
– Úgy értem, miután ő kiköltözött.
Tudtára adom, hogy ezt most nem értem.
– Mi összeházasodunk, lesz három gyerekünk, ő meg ott terpeszkedik egyedül abban a gyönyörű lakásban – magyarázza.
– Értem. Tehát, aki egyedülálló, az menjen a híd alá. Ugye a három gyereket nem egyszerre szeretnéd?
– Rémes vagy – nevet Nathalie.
Ezt már nem kommentálom, mert még megfogalmaznám a véleményemet arról, hogy valójában melyikünk a rémesebb. Ránk villan egy vaku, aztán még egy.
– Te, jól érzékelem, hogy ezek minket fényképeznek? – kérdem, miközben próbálom kipislogni a szememből a lilás fényeket.
– Úgy tűnik – fordul felém Nathalie, és a nyakamba kapaszkodik. – Gyerünk, tegyünk ki magunkért, hadd örüljenek!

Este a Texasi láncfűrészes gyilkost adják a tévében. Nathalie nem tudja megfűzni a szüleit, hogy nézzék, így kénytelen bevonulni David szobájába. Nekem herótom van az ilyen baromságoktól. Lezuhanyozom, és beletemetkezem egy regénybe, de folyton elkalandoznak a gondolataim.
Jeant tizenöt éve hagyta el a felesége, a gyerekkel együtt lépett le. Jean azóta egyedül él, mert még mindig szereti. Szemétség! Minket az apám hagyott ott, még hétéves sem voltam. A galambok nem pofáznak vissza, elég, ha kaját adsz nekik, és már meg is vásároltad a szeretetüket.
Vajon hol tölti David az éjszakát? Leteszem a könyvet. Kimegyek egy pohár vízért a konyhába. A nappaliban színes fényeket villog a tévé az előtte ülő Michelre. Nem merem megzavarni az áhítatban, inkább az étkezőben telepszem le. A macska azonnal rám talál, és tolakodva bújik az ölembe egy kis simogatásért. Az egyik vitrines szekrényben fotóalbumok sorakoznak. Kíváncsiság csiklandozza meg a gyomromat, már rég éreztem ilyet. A macska nyekkenve esik talpra az ölemből, ahogy felpattanok. Csak úgy találomra kiválasztok egyet, és fellapozom. Nathalie mosolyog rám ünneplőben, a kép alá ez van írva: Érettségi. Derékig érő, hosszú fekete haja úgy hullámzik, mint a tenger. Így már sokkal jobban hasonlít az öccsére. Ezután családi fotók sora következik, ismeretlen arcok vigyorognak előttem, ismeretlen karok ölelik a boldogan mosolygó Nathalie-t. Lassan eltünedeznek a névtelen alakok mellőle, és egyszer csak a tengerparton áll. A hullámok felé tekint, ahonnan David bukkan elő. A következő képen Michel feszít fürdőnadrágban, majd megint előkerül David. Összeölelkezve állnak Nathalie-val, a lemenő nap aranyló hidat fest mögöttük a fekete vízre. David úgy tizenhárom-tizennégy éves lehet, de arcán nyoma sincs a serdülő kor aránytalanságának. Már akkor is virágzó szépség volt. Megint Michel. Nathalie az apjával. Az anyja Michellel. Michel Daviddal. Nathalie. David. Nathalie és David. David és Nathalie. Előveszek egy másik albumot. A négy éves Nathalie kissé bátortalanul tartja a karjában pólyás kisöccsét. Sóhajtva csukom be. A macska már megint simogatásért kuncsorog a lábamnál.

Nathalie tekintete átszellemülten tapad a képernyőre, amikor belépek a szobába. Mellé kuporodom az ágyra, és magamhoz ölelem. A tévében felsír a láncfűrész.
– Hogy tudsz te ilyeneket nézni? – kérdem borzongva.
– Kisbaba vagy! – nevet Nathalie, és a mellére igazítja a tenyerem.
– Ez már a hányadik hulla?
– Nem tudom. Nem jegyzetelek.
David szobájában orgonaillat van, ezt már tegnap is éreztem, de most valahogy hangsúlyosabb. Nathalie fészkelődni kezd az ölemben.
– Hé, nézd a filmedet, és ne rosszalkodj! – szólok rá, de csak nem tágít.
Eltolom magamtól.
– Nem akarok dugni, úgyhogy maradj nyugton!
Erre felnevet.
– Miért? Ez az ágy sokkal kényelmesebb, mint az enyém.
Ettől besokallok.
– Mondd, mi a franc van veled? Azt akarod, hogy az öcséd ágyában csináljalak meg?
Döbbenten mered rám.
– Amióta betettük a lábunkat Marseille-be, úgy viselkedsz, mint egy tüzelő szuka. Miért?
– Jól van, na! Vicc volt – visszakozik. – Csak poén volt, ne vegyél már mindent olyan véresen komolyan! Nincs semmi humorérzéked.

A turistaWhere stories live. Discover now