Smaragdmezők

3. felvonás - Ne várj romantikát!

– Nem is igazán tudom. – Hirtelen rántotta meg a vállát, amitől bonyolult fonatokba szedett éjsötét haja válláról a hátára omlott. Ezek a lehetetlen frizurák újabb hátulütői voltak a vestmari viseletnek, a nagyszoknyák mellett. – Valami nincsen rendben velük, de fogalmam sincs, mi. Talán csak zavarban voltak? Aggódnak a királyukért? Félnek az eljövendőtől?
– Bízom az ítélőképességedben, Jhidra. Ha te indokoltnak látod, akkor érdemes volna kivizsgálásnak alávetni Lord Vernont, még a mai nap folyamán – fogalmazta meg a parancsot. – Feltételezem, nem fogsz visszavágyódni a bálterembe, ha a vacsora alatt dolgod akad a kikötőben?
– Természetesen, Felség – biccentett a nő, s egy elégedett mosoly is az arcára költözött a másik feltételezése hallatán. Ami azt illeti, felettébb megnyugtató volt számára a tudat, hogy nem kell végigülnie azt a borzalmasan unalmasnak ígérkező vacsorát, ahol sótlan, perverz öregembereket, és halfejű nemesasszonyokat kellene szórakoztatnia. A hercegnő társalkodónőjeként pontosan tudta, mennyire fontos személyek ülnek majd körülötte, és ugyanilyen jól vissza tudta volna mondani az összes illetlen történetet a hercegnek, amelyet Gemma rábízott. A lényeges információkat továbbította természetesen, a hercegnő meséinek nagyja azonban leginkább a shakh hölgy szórakoztatásának célját szolgálta; a szórakozás pedig olyasféle program volt, ami nem élvezett halaszthatatlan prioritást Ishqandar sűrű programtábláján.
A nagyherceg mellesleg egyáltalán nem értett az emberekhez, és bár nem érzett különösebb késztetést az ismerkedésre, egy kissé mégis szúrta a szemét az az egydimenziós személyiség, mellyel az egész vestmari udvar rendelkezni látszott. Annak ellenére, hogy az ország a háború és a rendszerváltás kellős közepén áll, az udvaroncok legnagyobb aggodalma még mindig az, hogy milyen színű rojtokat varrassanak a ruháikra. Úgy tűnt, ebben bizonyos mértékig Gemma is bűnös, aki szemmel láthatóan elég naiv ahhoz, hogy valódi romantikát várjon az érdekházasságától. Egy része bizonyára tisztában volt a gondolat abszurditásával, de mégis lehetett benne egy lányos vágy az igaz szerelem iránt, amit Ishqandar nem tudott átérezni. Majd levetkőzi – ahogy a legtöbb nő, akiket előbb-utóbb kiábrándít valaki. Gemma esetében talán épp Ishqandar, a férfi, akivel mostantól fogva kénytelen lesz egy egész életet leélni.
Hiába voltak már hitvesek több, mint egy hónapja, mégis aznap délelőtt volt az első alkalom, hogy a herceg időt kerített a feleségére, és elhívta egy közös programra. Ishqandar olykor még a közös vacsorákon sem jelent meg, sőt, előfordult, hogy a hálószobában is csak reggelre tűnt fel. Ez volt az első alkalom az elsietett esküvő óta, hogy egy-két udvarias szónál többet áldozott Lady Gemmára, és ezt is főként azért, mert Jhidrát aggasztani kezdte a nagyhercegnő egyre vékonyodó csuklója.
A társalkodónő régóta ismerte már a herceget, s bár azt nem merte volna kijelenteni, hogy a viszonyuk baráti, mégis sokkal jobban ismerte őt, mint sokan mások – a devoni udvarban pedig kétségkívül a legjobban. A férfi kőből kifaragott arcvonásai nem sokat árultak el ugyan, de Jhidra az évek során megtanult a legapróbb rezdüléseiből is olvasni, amiket aztán értékes információkként tárolt el magában. Úgy ítélte, beszámolója alapján a herceg könnyedén saját véleményt alkotott – látszólag ő is pont annyira volt elragadtatva a vendégektől, mint Jhidra, így meg sem lepte őt a parancs, ami minden habozás nélkül hagyta el az egyébként szófukar ajkakat.
– Mellesleg igazad volt – jelentette ki hirtelen Ishqandar, amikor Jhidra már épp elköszönt volna. – Lady Gemmát egészen felvillanyozta, amikor megkérdeztem, hogy volna-e kedve vásárolni velem a városban. A fülbevalójához hasonlítottam a szemét, ahogy mondtad – biztosította Jhidrát, akitől a tanácsot kapta. A társalkodónő állítása szerint egy nőt úgy lehet boldoggá tenni, ha valami részletet dicsérünk meg rajta, és valami olyan bókkal állunk elő, amit nem hall minden nap. Nem elég, ha vetünk rá egy futó pillantást, és csinosnak hívjuk – az ilyen udvariasságból odavetett bókokról ordít, hogy nem gondoljuk őket olyan komolyan; hogy üresek. Ellenben ha egy kisebb dolgot veszünk észre és erre mondunk valami szépet, úgy fog tűnni, mintha figyelmesek volnánk, vagy mi.
Ishqandar személy szerint nem igazán látta a különbséget a részletes bók, a hasonlattal egybekötött bók és a „csinos vagy"-bók között, ellenben igenis fel tudta fogni, a hercegnő miért örült a kocsikázásnak jobban, mint számtalan más ajándékának, amelyek egy-egy rövid levél társaságában hetente fogadták a hercegnőt szobájában. Tudta, hogy Lady Gemma nem a huszadik ruhára, hanem a figyelmére vágyott inkább, és éppen ez volt az egyetlen dolog, amit nem tudott megadni neki.
– Egy nőt mindig felvillanyozza, ha olyan bókot hall, melynek a férfiagyban lejátszódó keletkezéstörténete több, mint fél másodperc. Ahogy annak is, ha egy férfi közli vele, hogy igaza volt. Újabb lecke a számodra – tette hozzá Jhidra kajánul. – Bár ezt egyébként is tudtam, de mindig öröm, ha a hasznodra lehetek.
Jhidra tervei közt sosem szerepelt, hogy egyszer a herceg házaséletét az elsuttogott titkokon kívül máshogyan is segíti majd, de túl sok időt töltött Gemmával, és a lány az ő agyát is kezdte megfertőzni. Jhidra sosem volt szerelmes – ahogy a hercegnő, s valószínűleg a herceg sem –, azonban hallotta úrnőjétől a hajdani királyi pár romantikus történeteit, s a legkevesebb az volt, hogy valahogy segítse a lány házasságát, amelybe idejekorán belekényszerítették.
Mióta Andar is megérkezett a palotába, Gemma nem igazán említette férjét a társalkodónő előtt, azonban Jhidrának így is feltűnt, hogy a hercegnő egyre kedvtelenebb a shakh nyelvórákon, s egyre többet bújja sokszor olvasott kalandregényeit is, ahelyett, hogy beszélgetne palotája lakóival. Gyakran egész délutánok teltek el úgy kettesben, hogy a két nő néma csendben töltötte idejét a szalonban, s egész éjszakák úgy, hogy a hercegnő hitvesi ágya helyett régi hálószobáját részesítette előnyben. Ha megérezte, hogy figyelik, Gemma jókedvűnek mutatta magát; és bár kedvtelenségét legtöbbször sikerült is lepleznie, a lefogyott kilók hiányát sehogy sem tudta elrejteni divatos ruháinak redői közt.
Jhidra újabb leckéje alig észrevehető mosolyt csalt a herceg ajkára. Ahogy a tengerbe merülő Nap fénye pírt festett arcára, érkezése óta először mérhetővé váltak rajta az élet első jelei: a szerénység könnyed hiánya, amellyel tanácsadója elismerte saját igazát, ikertestvérére emlékeztette a herceget. A shakh nőkben megvolt egy bizonyos anyáról lányára szálló bölcsesség (valamint rendíthetetlen magabiztosság ebben a bölcsességben), amit a vestmari udvarhölgyekben Ishqandar nem vélt felfedezni. Sosem hitte volna, hogy egy nap még hiányozni fog neki nővére bosszantó éleslátása, melyet édesanya híján talán maga az emberiség ősanyja bízhatott rá; ahogy azt sem hitte volna, hogy egy nap Ishrah ugyanazzal a Nappal kel majd, ami az ő szemei előtt lemenőben van. Vajon mit csinálhat most?
Az elmúlt hónap sebei még mindig túl frissek voltak ahhoz, hogy ez a kérdés ne markoljon a szívébe. Talán éppen sötétbe boruló tekintete késztette Jhidrát arra, hogy helyette is kifogásokat keressen arra, miért is bizonyult ő Lady Gemma számára legalább annyira borzalmas férjnek, mint XIV. Ingmar apának.
Fegyelmezett bólintással felelt az állításra, miszerint a hercegnő a látszat ellenére tisztában volt házassága velejáróival.
– Az elkövetkezendő hónapok terhesek lesznek a számára, és ez még csak a kezdet – illette célzott pillantással a társalkodónőt, hiszen ők ketten teljesen máshogy látták a jövőt, mint az egyelőre még mit sem sejtő vestmariak. – És ha mégis hibáztat, hát legyen. Idővel majd megérti, hogy minek van helye a palotában, és minek nincs. Akkor is, ha meg kell gyűlölnie hozzá – szúrta tekintetét az egyre kékülő láthatárba. Új-Vestmarban minden kék volt: a tenger, az ég, a hegyek, az éjszaka, a palota oszlopai között elsuhanó cselédek, a hercegnő hömpölygő szoknyái, de egy kicsit még a gyepszőnyeggel borított dombok is. Mióta a király ágynak dőlt, a palotában is minden lassított felvételben történt, és a légkör is nehézkessé vált egy kissé, mintha víz alá merült volna az egész udvar. Ebben a királyságban félig takart mindent egy rejtelmes kék fátyol, és Ishqandar időnként elbizonytalanodott benne, hogy képes lesz-e lerántani ezt a leplet. Talán az ősidők óta kék homály fedi ezt a vidéket, talán csak a sós levegő teszi; igazából mindegy is, hiszen előbb-utóbb övé lesz Új-Vestmar utolsó marék földje is.
– Ne vedd a válladra az ő terhét is – szólt Jhidra hirtelen. Jobb csuklóját bal kezébe fogta a háta mögött, szemeit pedig Andar említett testrészére szegezte, melyet a királyi vacsora tiszteletére dísztunikába bújtattak. – Nehéz lehet számodra is, de Lady Gemma tudja, hogy nem te tehetsz róla. Tudta azelőtt, hogy egyáltalán találkoztatok volna. Az egyetlen, amit hibáztat, a származása. Nem hiszem, hogy bárki fel tud készülni egy érdekházasságra, aki nem olyan gyakorlatiasan szemlél mindent, mint te, Felség. S bár a hercegnő gyermetegnek tűnik, sokkal érettebb annál, mint láttatja. Egy haldokló apa árnyéka, úgy gondolom, jó nevelőnő az életre.