Smaragdmezők

3. felvonás - Ne várj romantikát!

– Felség – üdvözölte a nő fejhajtással, s nem vesztegette olyasmikre a lélegzetét, minthogy megkérdezze, Őfelsége hogyan utazott, vagy éppen miképp érzi magát. Tekintete azért végigfutott a trónörökösön, lehetséges sérülések, esetleg a kimerültség jelei után kutatva, majd Andar jobb oldalára lépve ő maga is megközelítette a míves kőkorlátot. Hosszan körülnézett, és kis híján belesajdult a szíve a sok zöldbe és vakító kékbe, ami visszanézett rá otthona meleg színei helyett.

– Látni kívántál. Gondolom, legújabb vendégeink felől érdeklődnél. – Kérdőn félrebiccentette a fejét. – Ma érkeztek, kora délután, a hajójuk a kikötőben áll. Elkísértem a hercegnőt Lord Vernonnal való találkozójára a kisebbik szalonba, ahogy az elvárt. – Mert ugyan magától részt nem vett volna ilyesmin. A kémkedés néha szörnyű teherrel járt, de Jhidra nem lett volna ilyen jó benne, ha nem tesz meg mindent a siker érdekében.
– Helyes – bólintott a herceg minderre. – Úgy látom, a feleségem kedvel téged. Hallgat rád. –Célzott pillantást vetett a nőre. – Ez maradjon is így.
Ahhoz képest, hogy Lady Gemma volt a kulcsa a trónhoz, Ishqandar nem tudott túl sokat a hercegnőről, az pedig talán még annál is kevesebbet tudott róla. Bár Jhidra minden tudnivalót átadott számára érdekházastársáról, ezek többnyire felszínes információk voltak, olyan dolgok, amilyenekről a társalkodónőjével cseveg az ember. Ellenben úgy tűnt, a shakh nő könnyen átlát másokon, és látszólag jól kezeli a hercegnőt. Ez enyhítette kissé a szorongást, amit a precíz tervbe iktatott hatalmas kérdőjel – Gemma – jelenléte okozott Ishqandar számára.
– Mi a véleményed Vernonról? – tért a tárgyra kurtán, miközben a láthatárt kémlelte. Az ég alja kezdett vörösbe borulni, ami egy kissé az otthonára emlékeztette, és ugyanakkor eszébe juttatta az aznapi estélyt is. Ez a gondolat egyáltalán nem hozta lázba.

– Nem tetszenek nekem. – Jhidra összepréselte ajkait, szája sarkában mosoly kezdődött volna. Szinte hallja édesapja feddő hangját, amint azt válaszolja neki: „Édes lányom, hát neked senki sem tetszik!" Szívesen hazament volna átölelni szülőjét, de a két birodalom közt feszülő helyzet nem kedvezett holmi honvágytól fűtött leányálmoknak.

– Lady Gemma természetesen végtelen jóindulattal és barátsággal fogadta a mágust. – Szemöldökét kétkedve felvonta. Megvolt a véleménye úrnője viselkedéséről, amit máshol persze nem hangoztatott volna, azonban a hercegében megbízott. Annak hitvese néha túl naiv volt, és ez Jhidra szemében nem éppen számított előnyös uralkodói vonásnak. – Nem tudom, mennyire hisz abban, hogy a király meggyógyítható, de Vernonban van a legnagyobb bizodalma. A berlath-i nekem leginkább egy félnótásnak tűnik. Túl fiatal, szakadt palástban érkezik a nagyhercegnő színe elé, és ha az a mágusbotja nincs nála, még a szél is elfújja. – Elbiggyesztette az ajkát. – Kétlem, hogy olyan tapasztalt lenne. A mestersége irányába intézett pár kérdésem azonban mesteri módon hárította el. Ebben kétségkívül tehetséges fickó. Néha már túl sima a nyelve. – Jhidra visszagondolt behízelgő mosolyára, és kis híja volt, hogy tikkelni kezdjen a szeme.
– Szóval jól bánik a szavakkal – mormolta a herceg maga elé megsemmisítő pillantással; mandulavágású szemei úgy szűkültek össze, mintha döfni akarna velük. Jhidra leírása igencsak emlékeztette egy bizonyos valakire. – A legrosszabb fajta.
– A testőre a másik fele. Sir Gresham. Elmondásuk szerint Vernon távoli rokona, de mintha nem igazán volna tudomásuk róla, miképp viselkedjenek a királyi családtag jelenlétében.

Jhidra arcára visszatért a már a szalonban látott kanárimosoly, ahogy kisebbfajta élvezettel Andar arcára pillantott. – Őszintén kíváncsi lennék egy olyan szituációra, amelyben veled kerülnek szembe, Felség.
– Remélem, erre a találkozásra nem kerül sor – felelte a férfi sótlanul az ötletre, amely szemmel láthatóan igencsak szórakoztatta Jhidrát. Azok alapján, amiket hallott Vernonról, nem tartotta elég nagyra ahhoz, hogy egyáltalán figyelemre méltassa. – Ne aggódj: a te idődet sem rabolja már sokáig ez a sok udvaribolond.
A nő költői kérdéseire a nagyhercegnek sem voltak válaszai, és egyébként sem volt az a típus, aki a kifogásokat kereste volna: ha cselekedni kellett, sosem habozott. Már a vestmari palotában is arról híresült el, hogy nem félt az erőforrásait a teljes mértékig kihasználni. Mellette az udvar minden tagjának bőven akadt munkája, pont úgy, ahogy neki is.
A nő ujjai nyugodtan pihentek meg a hűvös kerítésen, s egy pillanatra elgondolkozott azon, vajon a hosszú évek alatt, míg ez a kastély állt, hányan vetették le magukat ezekből a szédítő magasságokból. Ő maga is kipróbált volna ilyesmit, ha nem jelentene azonnali halált. Akármilyen rossz is volt néha, Jhidra szeretett élni. Jó volt hasznosnak érezni magát, és tudni, hogy valaki számít is arra, hogy hasznos legyen, bár voltak olyan pillanatok is, mikor egyáltalán nem érezte annak magát.