Kezdek megint éhes lenni, a gyomrom már szúrkálja az érzés - mintha a démonkáim karmolásznák bentről a hasfalam. Mintha magamtól nem tudnám, hogy ideje ennem, ekkora kihagyás után.
De mennyi is az annyi? Mostanában kicsit zavarban az időérzékem, mióta ezekkel utazom. Mikor is rendeztem utoljára lakomát? Már több mint egy hete, úgy vélem. Meglehet, hogy inkabb kettő.
~Tágas égen csillagok,
Tíz karommal boncolok.
Nem csak tépek - harapok.
Sajnos túl éhes vagyok.
Tágas égen csillagok,
Vérfürdőben andalgok.
Ha lennének Angyalok,
Nem volna most mind halott!
Tágas égen csillagok,
Szél hordja a vérszagot.
Tíz karommal boncolok,
Pusztulással jól lakok.~
Mert ezek miatt nem lehet vadászni. A kis szőke hülyegyerek minden kis neszre felkel. A hegyesfülű pajtikája persze nyugtatgatja, úgyhogy még aludni sem lehet tőlük. Persze bepótolják nappal, elringatja őket a lovaskocsi középtempós döcögése.
De engem nem, legnagyobb sajnálatomra. Csak néhány dologra tudok koncentrálni. A kísérteties dalra a fejemben, a gyomrom korgására, és a nyakukon lüktető erekre. Meg az éhségemre. Vagy azt említettem már?
Érzem a fémes ízt szétárasni nyelvemen, és még többre vágyom.
De miért is ne kóstolhatnék beléjük? Ugyanúgy nem várja őket sem senki az új városban, ahogy engem. Nem fognak hiányozni senkinek, nekem végképp nem.
Teli hassal úgyis könnyebb beilleszkedni, mint az éjjszakára, áldozatra és lehetőségre várva...
~Kín kísér és fájdalom,
Halottakról álmodom.
Tested széjjel szaggatom,
Varjak gyűlnek koncodon.
Hogyha volt is Angyalod,
Lám csak, mostmár elhagyott.
Életednek vége lesz,
Ennyi csak, mit érdemelsz.~
Kezeim rubinvörösek. A legszebb ékkő, a legérettebb bor, és az Élet festékével színezettek. De már nem remegnek, elégedettek.
Karmaim visszahúzódnak, akár a macskákéi, míg lenyalom ujjaimról az utolsó cseppeket. Úgy néznek ki, mint akiket farkas marcangolt szét, testük lágy részeit bántottam leginkább. Építhetnék belőlük szobrocskákat, mint otthon. De most nincs idő. Vár egy felfedezni és magamévá tenni való új város...
