ᴏɴʟʏ ʏᴏᴜ | ✔

11.

A távolság segít. Nekem már az első másodpercben segített. Mert éreztem, ha örökre tűnne el így az életemből Shawn, abba én belehalnék. Szeretem. Az életemnél és bárkinél is jobban, úgy ahogy még személyt sosem szerettem. Még hét év után sem tudnám megválaszolni a szerelem pontos definícióját. Mert ez valami olyan, amit nem lehet megmagyarázni, élni nem tudsz nélküle és csak érezni tudod. Teljes szíveddel és lelkeddel. Olyan, amilyenek az igaz szerelmek szoktak lenni. Mert legyen bármi is közöttünk Shawnnal, azért nem választ el minket egymástól, mert van bennünk valami igazi, ami nem engedi, hogy elváljunk egymástól. Meg mi sem akarunk, mert mi éltetjük egymást.

Szóval, ha öt nap múlva hazaér, én sírva fogok a nyakába borulni, elmondom, hogy mennyire hiányzott és poklokat éltem meg nélküle. Megmondom, hogy sosem szeretném, ha így válnánk el vagy, ha megint elvennék tőlem napokra - nem érdekelne mennyire a munkája része. Azután százszor elmondanám neki, hogy mennyire szeretem még a legidegesítőbb viselkedéseinél is, hogy mennyire boldoggá tesz, amikor táncol velem még, ha egy botláb is mozgás terén. Majd megköszönném, hogy az életem része lett és remélem, hogy sohasem veszítem el. Valószínűleg ezt csinálnám.

- Na, a páncélos lovag jelentkezik. - Theo szórakozottan emeli fel a telefonom, ahol Shawn képe jelent meg, miszerint FaceTime hívást kezdeményezett. Egy gyors puszit nyomtam Mike fejére bocsánatként és a készülékért nyúltam.

- Ne már - röhögtem el magam, amikor Theo elkezdett szórakozni velem, hogy elemeli előlem a telefonom. Végül rácsaptam egy nagyot a karjára, mire felháborodva nézett rám, de legalább átadta a telefonom.

Tinilányokat megszégyenítő visongásba rohantam a lenti hálószobába, hogy kettesben tudjak beszélni Shawnnal. Miután rámentem a kis ikonra, amivel elfogadtam a hívást, csak a haját láttam, amint egy sóhajtás kíséretében beletúr. Elmosolyodtam erre, mert látszik, hogy nem tudja mi fog történni. Nos, még én sem voltam benne biztos, hogy mi lesz a vége, de elmondhatatlanul örültem, hogy végre beszélhetek vele. És tényleg csak reggel ment el.

- Szia - köszön ő elsőként, ahogy észrevette, hogy már felvettem. Az arcáról tükröződött a fáradság, és már harmadszorra masszírozta meg a szemeit, hogy aztán sűrű pislogás közepette tudja rajtam tartani a szemét.

- Nagyon fáradt vagy - jegyzem meg aggodalmasan. - Durva nap volt? - Kicsit megkönnyebbült az arca és egy mosoly is megjelent a száján  a kérdésem után. A hosszú utazás és az egész napos hajtás teljesen letudja fárasztani testileg és lelkileg is, ami nagyon aggaszt.

- Most értünk csak a hotelszobába vissza és még a vacsora hátra van. Az egész napot egy konferencia elvett és ja. Teljesen lefárasztott. - Olyan meleg tekintettel néz rám, hogy a szívem hevesen kezd el dobogni már ennyitől is. - De veled mi a helyzet? Minden rendben van?

- Nagyon lassan telt el ez a nap, és nem is történt semmi említésre méltó - letettem a telefonomat az asztalra, nekitámasztva az olvasólámpának, így annyiszor nem mozdul el a kép, hogyha beszéd közben megmozdulok.

- Hol vagy? - kicsit hunyorogva hajol bele a kamerába, hogy megnézze a mögöttem lévő, a saját szobánkra nem hasonlító helyiséget. - Stelláéknál? 

- Igen, eljöttem ide, hogy ne otthon kelljen lennem, egyedül - felelem. Shawn pár pillanatig néz, de aztán megértően bólint. Nem mintha tudna ezzel mit csinálni. Több száz kilométerre van tőlem és nem tud  hazaugrani, hogy velem aludjon. Nélküle az az ágy nem mondható a miénknek. - Nagyon hiányzol ám! Már most - fakadok ki szomorúan. Muszáj volt legalább ennyit elmondanom neki. Hogy a rengeteg vihar mögött, a hiánya még mindig borzalmas tud lenni számomra.