Unknown Presence - Ismeretlen Jelenlét

2.) Önmagam Ellen

Mikor felébredtem már nem reggel volt. Továbbra sem tudtam a pontos időt, de már dél körül járthatott az idő. Elmentem letussolni és rendbe rakni magam valamilyen formában, mert nem hiszem, hogy kifejezetten jól nézhettem ki az előző napi történtek után. A tükörbe nem mertem nézni addig míg le nem zuhanyoztam, mert legfeljebb egy zombit láttam volna benne önarcképként. De elhatároztam magam, hogy meglátogatom a városi rendőrkapitányságot és ha már arra járok fel is adom mindkettő önmagam. Így legalább el tudom kerülni, hogy az a szégyentelen ribanc - aki a részem, tehát én – ártani tudjon az embereknek rajtam kívül. Nem tudhattam előre, hogy mikor óhajtja átvenni az irányítást a testem felett. Továbbra sem tudtam feldolgozni a gyilkosságokat, sem azt, hogy még egy személyiség él bennem, aki bármikor kénye-kedve szerint irtja a körülötte lévő embereket mert azt élvezi. Szörnyetegnek tartottam magam és ez nem is állt annyira messze a valóságtól. Mit tehettem volna mást minthogy feladom magam? Ez tűnt a leglogikusabbnak. Vagy lecsuknak a gyilkosságok miatt, vagy diliházba zárnak egy gumiszobába ahol tombolhat amennyit akar mert mindenki leszarja azt. A terv csupán annyiban nem tetszett, hogy ahova ő megy oda kell mennem nekem is. Cellában vagy gumiszobában élni más bűnei miatt nem túl vonzó. De más ötletem nem volt.
Mikor elkészültem el is indultam hát a rendőrség felé. Útközben megannyi kérdés tobzódott bennem. És emellett fájt a beismerés, hogy megőrültem. Csak azokra a tegnapi emberekre tudtam gondolni. Az utolsó tekintetük beleégett a memóriámba. A félelem és kétségbeesettség elegye látszott a szemükben mindegyikőjüknek. Féltem nagyon, hogy mi fog ezután történni. Féltem önmagamtól, és tőle is aki szintén én vagyok. „És mi van, ha pont a kapitányságon tör ki belőlem?” – ez a gondolat sem hagyott nyugodni. De akkor legalább véget vetnek ennek az egésznek. Az öngyilkosság is megfordult a fejemben többször is... de ahhoz gyáva nyúl voltam, ezért maradt az, hogy bezáratom magam. Rosszabb esetben a rendőrök lőnek agyon, de legalább elérek valamit ha oda megyek. Eközben a „belső démonom" szavain is rágódtam valamelyest. Talán tényleg unalmas az életem. Talán tényleg értelmetlen. Igaza lehet, de akkor sincsen joga más emberek életét elvenni mert az én életem szar és ezen kell osztoznia velem.
A rendőrségre érve bejelentkeztem feladni önmagam. Nem telt bele sok idő kihallgatásra került a sor egy nyomozóval az irodai asztalánál. Kéjgyilkos létemre meglepett, hogy semmi kihallgató szoba és semmi féle „brutalitás" amit vártam volna. Kávéval is megkínált a nyomozó úr, akit egyébként Raymond Morgen-nek hívtak. Bár az eddigi hírek és filmes klisék nem hazudtak, a rendőrségen pocsék a kávé, de legalább a rendőr úr próbált udvarias lenni velem, és mellesleg látványnak is kellemes volt. Fekete kócos haja kissé az igéző sötétkék szemébe lógott, a teste csak úgy duzzadt az erőtől, de mégsem volt túldolgozva. Töredelmesen bevallom akkor és ott megragadta a fantáziám is, és elképzeltem magam az ágyában. Egy kicsit enyhített a feszültségemen a jelenléte és könnyebben is meséltem a történtekről.
Elmondtam neki mindent pontosan úgy, ahogy történt. Természetesen pontosan úgy is reagált, ahogy vártam. Nem igazán hitte el amit mondtam, legalábbis elég cinikusan állt a történethez. A tudathasadás egy kifejezetten ritka agybetegség és gyakran keverik a skizoféniával. Bár a kettőnek elég kevés köze van egymáshoz, de a tudományos magyarázatot a tudósokra és a dilidokikra bízom. Érthető volt Ray – a kérésére hívtam így – reakciója. Amikor elmeséltem neki, hogy kit hogyan öltem meg, akkor ajánlott egy pszichiátert aki segíthet, akár képzelt akár valós a betegségem. Elvégre máshonnan nem tudhattam a gyilkosságok elkövetésének az eszközeiről sem a részleteiről mert a hatóságok még semmit sem publikáltak róla. Ujjlenyomatokat nem találtak ami elég érthetetlen mert nem volt rajtam kesztyű sem semmi. Ekkor utánanézett és bizonyítottan jelen voltam ott és akkor a felvételi vizsga okán. Azért, hogy hamarabb kiderüljön az igazság oda is telefonált a pszichiáter úrnak, hogy a lehető leggyorsabban fogadjanak. Ezután felajánlotta, hogy azonnal el is visz hozzá autóval. Kicsit félve ugyan, de elfogadtam mert mégiscsak gyorsabb mint gyalog vagy tömegközlekedéssel. De mégis ott motoszkált bennem, hogy a kocsiban is előtörhet belőlem Ő.
Egész úton némán ültem az autóban, és hallgattam. Próbáltam megnyugodni és arra gondolni, hogy talán nemsokára vége lesz az egésznek. A doktor megállapítja, hogy kattant vagyok és vagy kigyógyít vagy bezárat. Mind a kettő megoldás jobb mint az, hogy hagyjam szabadon randalírozni a másik énem.
A pszichiáter magánrendelőjéhez érve kiszálltam az autóból és elbúcsúztam Ray-től, de adott nekem egy névjegykártyát, hogy hívjam fel ha kiderül valami erről az egészről. Hmm, felhívnálak szívesen, - tűnődtem magamban – de nincs miről. Még így is az volt a szerencsém, hogy a pszichiátert sem nekem kellett fizetni, mert új telefonra sim volt pénzem. Igazából azt sem tudtam, hogy miből fogok holnap enni, de ez érdekelt a legkevésbé ekkor már.
Összeszedve a bátorságom bementem a rendelőbe és odamentem a titkárnő alkathoz.
- Jónapot. – köszöntem neki. – Dr.Walter Smith-t keresem.
- Jónapot. Van időpontja? – kérdezett vissza a szemüvege mögül.
- Eehm... gondolom van. A nevem Evelyn Rider, Raymond Morgen rendőrnyomozó úr telefonált az ügyemben.
- Oh, Mss.Rider! – ugrott fel a székéből. – Kérem fáradjon utánam, a Doktor Úr lemondott kettő pácienst ma, hogy fogadni tudja.
- Ehm... köszönöm. – válaszoltam kissé félszegen.
A nő odavezetett a bejárattal szemközti ajtóhoz („Ezt magamtól is megtaláltam volna" – gondoltam magamban.) és bekopogott rajta, majd benyitott.
- Doktor Úr! Megjött Mss.Rider. – szólt be.
A férfi a székében ült egy íróasztal mögött és a papírjait bújta, de ekkor felnézett, és szemüvege felett rám szegezte tekintetét. Őszülő 45 év körüli férfi lehetett, korához képest elég dús haja volt, de erősen karikás szemei nem kifejezetten tűntek barátságosnak.
- Jöjjön be kérem, foglaljon helyet. – szólt nekem.
Nem kicsit rémült arccal és félve bementem és valahogy magamra erőltettem a nyugodt kinézetet, bár nem hiszem hogy valaki is elhitte volna hogy nyugodt voltam.
- Szóval! – kezdte el a mondandóját. – Azt mesélte Ray, hogy Ön úgy hiszi, hogy tudathasadása van, és állítólag megölt négy embert a tegnapi délelőtt folyamán.
- Nem hiszem, biztos vagyok benne, hogy van még egy személyiségem! – csattantam fel. Kicsit sem tetszett, hogy nem hisz nekem, bár oka sem volt rá feltétlenül.
- Kérem, mesélne nekem erről egy kicsit pontosabban? – kérdezte érdeklődő tekintettel. Talán mégis hisz nekem?
Elmeséltem neki is elejétől a végéig, mindent pontosan ahogy történt. Dr.Smith tényleges érdeklődést mutatott végig a történet iránt. Állítása szerint még személyesen sohasem találkozott tudathasadásos emberrel, de mivel tisztában van a létezésükkel nem zárhatjuk ki semmiképpen, hogy ténylegesen ezzel a gonddal küzdök. „YUPPIE, végre valaki aki nem tartja egyből kitalációnak" – örvendeztem magamban a sikeremnek. Bár eddig még rajta kívül csak egy embernek meséltem el, de valahogy mégis olyan érzésem volt mintha mindenki azt hinné körülöttem, hogy csak képzelődök. Sajnos az örömömet egy hang szakította félbe:
- Evie! – szólított meg. Ez megint ő! Miért itt? Miért most? De nem válaszoltam neki.
- Csak nem gondoltad komolyan, hogy feladsz minket? – folytatta. – Nem hiszed azt, hogy egy cellában akarom leélni az életünk hátralévő részét ugye?
Továbbra sem feleltem neki, próbáltam ignorálni, és folytatni a beszélgetést a pszichiáterrel.
- Evie! Ne hidd, hogy hagyni fogom! – mondta a hang dühösen.
- Hagyj engem békén! – mondtam neki hangosan.
- Tessék? – kérdezte a doki.
- Nem magának mondtam! – feleltem összezavarodva.
- Fejezd ezt be és indulj el hazafelé, különben Ő is meghal! – mondta a másik énem.
- Akkor kihez beszél hölgyem? – kérdezte az orvos.
- Nem parancsolsz nekem! És ne fenyegess! – feleltem a hangnak, figyelmen kívül hagyva a Doktor Urat.
- Hölgyem, kihez beszél? – kérdezte újra az Úr.
- Tudod, hogy képes vagyok rá! Nincs semmi amit tehetsz ellenem! – válaszolt gúnyosan a „démonom".
- HAGYJ VÉGRE BÉKÉN! – üvöltöttem rá.
Ekkor már a Dr.Smith a vállamat fogva faggatott, hogy mégis kivel beszélek, de nem foglalkoztam vele. Főképp azért nem mert ettől a ponttól megint csak megfigyeltem önmagam. Ismét ő irányított.
- És most, megmutatom neked Evie, hogy velem miért nem éri meg ellenkezni. – mondta nekem célozva a saját számmal.
Az orvost is hasonlóan a tegnapi nőhöz, bal kézzel felemelte a torkánál fogva a földtől, de őt átdobta a fél szobán, be a sarokba, ahol egy szekrényen landolt, ami azonnal ripityára tört.
- Hagyd a dokit békén! – gondoltam magamban, mert éreztem, hogy hallja a gondolataim. – Ő nem tehet semmiről!
- Ő? Igaz! – felelte a szokásos gúnyos vigyorral az arcán. – De muszáj megtanítanom neked, hogy ne próbálj meg kibaszni velem!
- Engem büntess, ha velem van bajod. – folytattam a telepatikus társalgást.
- Épp azt teszem Evie drágám! – húzta szélesebbre a vigyort az arcán.
Odalépett a férfihoz - aki az előbbi ütődés után még csoda, hogy eszméleténél volt - majd felemelte ismét balkézzel, de most az ingjének a nyakát fogta és igazából csak felállította, majd jobbkézzel orrba vágta. Azután újra és újra megütötte. Az úr arca egyre jobban eltorzult, vérzett mindenhol. Végül abbahagyta az ütlegelést, elengedte az ingjét. A doki a földre hullott mint egy szalmazsák. Még éppenséggel levegőt tudott venni, látszott a mellkasán, de ekkorra már nem volt eszméleténél. Azt hittem, hogy itt vége lehet, de óriásit tévedtem. Önelégült kacajjal a fejére taposott a másik énem és ettől Dr.Smith koponyája apró darabokra tört. Nem szívesen részletezem de egy agyvelő folton kívül a padlón nem sok minden maradt a fejéből.
Kifelé úton felvett az asztalról egy papírvágó ollót, és miután kiment a szobából odament és az ollóval „megegyengette a titkárnő frizuráját". Pontosan megfogalmazva a halántékába döfte.
- Majd otthol visszakapod a tested! – szólt ismét hozzám. – És innentől próbálj jó kislány lenni, ne kelljen fegyelmezni.
Nem tudom elmondani mit éreztem akkor pontosan.
Hazaérve reménytelenül és kétségbeesve borultam a párnámba, könnyeimtől fuldokolva. Úgy éreztem senki sem segíthet rajtam. Azon gondolkoztam, hogy mit kellene tennem, és végül elaludtam.
Másnap első dolgom a reggeli ön-rendbeszedés után, hogy egy nyilvános telefonfülkéből felhívtam Ray-t és elmondtam neki mi történt. Érdekes volt, hogy senki sem vette eddig észre, hogy kivégeztek ott két embert is. Talán nem volt páciense utánam Dr.Smith-nek tegnapra és ezért nem ment oda senki. Ray megkérdezte, hogy hol lakok, és azt mondta, hogy menjek haza és várjam meg, mert oda jön. Így hát haza mentem és vártam.
Nemsokára meg is érkezett hozzám, és nem meglepő módon a szobám sarkában talált bőgve. Felsegített és arra kért, hogy mondjak el mindent pontosan. Elmeséltem neki az összes történést a megérkezésem után, a távozásomig.
Miután mindent kiveséztünk, arra jutott, hogy bezárnak engem a fogdára a kapitányságon pár napra és meglátjuk mi lesz. Ebben a helyzetben ennek jobban tudtam örülni mint a lottó főnyereménynek. Csak a köszönöm szó hagyta el a szám, és boldogan kísértettem be magam a zárkába.