VÉR A HÓBAN ➢ H.S

Negyedik fejezet

A tarkómon jéghideg izzadtságcseppek kúsztak végig, mikor az ápoló kihúzta a kézfejembe szúrt tűt, ami az infúzióhoz csatlakozott. Ajkaim remegve nyíltak el egymástól, mialatt sóhajtottam egyet.

A harmincas nő ajkaimnak tartotta a kanalat, amivel levest mert a tálból, én viszont kedvesen elmosolyodtam, így tudtára adva, hogy egyedül is tudok enni.

- Nyolcra el kell készülnie, a százados parancsa - hagyott magamra, aminek most kivételesen örültem. Magányra vágytam. Felemésztett a tudat, miszerint Derek már biztosan rájött a kis titkomra, amiről jelen pillanatban, de még a jövőben sem akartam, hogy lehulljon a lepel. "Inkognitóban maradni a legnehezebb" - ezek voltak apám sokszor hangoztatott szavai, amik mennyei sugallatként villantak fel agyamban.

Amint befejeztem az evést, magamra öltöttem a kabátomat, szorosra kötöttem a bakancsok fűzőit, s már éppen felálltam volna, mikor megéreztem azt a hirtelen húsba nyilalló fájdalmat, ami combomat érte. Meg kellett kapaszkodnom az ágy végében, hogy ne dőljek el. Savanyú ábrázatomra felfigyelt a sötét hajú nővér. Szapora léptekkel sietett felém, karját csípőm köré fonva segített kiegyenesedni.

- Jól érzi magát, Mr. Crane? - bólintottam. Nem akartam védtelennek tűnni, hisz abban az esetben bizonyára kiderülne kilétem. Az pedig azonnali hatállyal vonná maga után a seregből való kilépést.

- Hagyja csak, én megcsinálom - mikor a paplanhoz nyúltam, a hölgy keze megállította azt érintésével.

- Köszönöm - hajamon végigszántva sántikáltam el a gyengélkedőből nyíló folyosóra, amikor is rá kellett jönnöm; ez a hely hatalmas. Vélhetően itt vannak a szobák is, valahol.

- Crane! Jó bőrben van - megveregette a vállamat, ami miatt összébbhúztam magamon a kabátot. Erős mancsa hatására majdnem a földön landoltam instabil állapotomnak is köszönhetően. - Kövessen!

Engedelmeskedve vánszorogtam a negyvenes fickó után, aki úgy szedte lábait, hogy alig bírtam vele lépést tartani. A táskámat a hátamra dobva kapaszkodtam a korlátnak, míg fel nem értünk a széles kőlépcsőkön.

- Ezen a szobán kell osztoznia néhány hazafival - biccentett a százados arra az ajtóra, ami előtt megálltunk.

- Köszönöm, uram - haptákba vágva magam megvártam míg elmegy, majd csak azután mertem lenyomni a nyílászáróhoz tartozó alumínium kilincset.

Három szempár szegeződött rám egyből, ezért zavartan megvakartam a tarkómat. Átlépve a küszöböt ledobtam az emeletes ágy alsó részére a holmim, majd feléjük fordultam.

- Üdv - Taylor abbahagyta az ivást, Derek letette a negyven kilós súlyzóit, a harmadig pedig... a harmadik pedig csak nézett, ugyanis ő az ágyam feletti alvóhelyen ült kinyújtott lábakkal, amik lelógtak. Smaragdzöld tekintetével az én barnáimban kutakodott, de mindhiába. Felszegett állal elmosolyodtam, s ez összezavarta elméjét. Nem tudott olvasni gondolataimban.

- Harry, Hunter. Hunter, Harry - kezdte Derek, s hiába ismertük egymást valamelyest, nem szakítottuk őt félbe. A neve megmosolyogtatott. Amolyan tipikus angol piperkőchöz illő, de ezt persze nem ejthettem ki a fiúk előtt.

A göndör biccentett egyet, majd több figyelmet nem is szentelve nekem ölébe vett egy könyvet. Akármennyire is tűntem véznának, esetleg semmirekellőnek a csatatéren, azért egy 'sziá'-t igazán odaköphetett volna felém. Hisz tanácsot adtam neki, amit vagy megtartott, vagy nem, de ennyit érdemlek. Esetleg arra gondolt, hogy a tanács járt neki a hősies megmentésért cserébe? Ó, akkor nagyot téved.

Leültem a kemény matracra, s fejemet az emeleteságy létrájának döntöttem. A seb még mindig kínozva hasogatott, ezért sem voktam benne biztos, hogy túlélem a következő alkalmat terepen. Nagy eséllyel elfertőződik a helye, így vagy abba halok bele, vagy a lassúságomba. S mindkettő gyomorforgatónak tűnt.

Elhivatottság.

Életemet kell adnom az Államokért. Nem futamodhatok meg, hisz ha a többiek is ezt tennék, ki szorítaná vissza a hódítani akaró nemzeteket? Senki.

- Igyál - észre sem vettem, hogy mikor jött ide, de Taylor már előttem guggolt, kissé ingatag módon, ezért muszáj volt elfojtanom a nevetésem. Megráztam a fejem, de ő addig makacskodott, mire egy kortyot le nem tuszkolt torkomon. Késztetést éreztem, hogy az arcára köpjem a kesernyés valamit, amit ő literszámra fogyaszt naponta. Egyvalamiben halál biztos voltam: sosem leszek alkoholista.

- Ne vágj ilyen fejet, nyeld le! - kurjantott, mire nagy nehézségek árán, de leküldtem az italt a gyomromba. - Na még egyet! - tartotta számhoz a flaskát, de ellenkeztem.

Kétségkívül le akar itatni. Két sejtésem volt az okát illetően. Bíztam benne, hogy a jobbik cél érdekében, miszerint ne érezzem a fájdalmat. A másik sejtésem őrültségnek hatott. Képes lenne leitatni, hogy megnézze a nemem? Ugyan, Derek szemei csak rajtam állapodtak meg a mondatnál, nem szánta semmiféle burkolt célzásnak a gyengélkedőben történteket.

Ugye?

Félve a fiú felé pillantottam, aki felüléseket csinált, halkan suttogva, hol tart. Vöröslően izzó fürtjei a homlokához tapadtak, tarkójára illesztett kezei már remegtek a fáradtságtól. Szemeit erősen lehunyva koncentrált, és addig nem adta fel, amíg el nem jutott kétszázig. Nyögve a padlóra rogyott, izmai önkívületi állapotba zuhantak, elernyedtek.

Nem jöhetett rá. Nem szabadott rájönnie.