FELEDÉSBE MERÜLVE

É M E L Y Í T Ő

Egy nagyobb ugrás az időben...
Augusztus 31
Fel alá járkálok ver a víz és az ujjaimat ropogtatom. Holnap megyek életemben először iskolába és fogalmam sincs hogy milyen ez az egész életmód. Nyolc éven keresztül Hylda egyik ismerőse volt a magán tanárom akivel most elválnak útjaink. Felkészített rá hogy sokkal többet fogok tudni mint a többiek, de azt is mondta hogy ezzel ne éljek vissza mert hamar megutáltatom magam a többiekkel. Elmondása szerint az átlagos diákok nem szeretik az okoskodó úgynevezett strébereket, ezt azért én is tudtam filmekből meg ilyesmikből.
Mégcsak meg sem reggeliztem egy falat nem ment le a torkomon amiért nevelőszüleimtől szép kis leszidást kaptam.
A nap további részében kertben való olvasással próbáltam lenyugtatni magam ami elkönyvelhető egy fél sikernek ugyanis elterelte a figyelmem viszont az idő csak úgy repült míg nem néztem percenként a telefonomon lévő időzítőre ami azt jelezte hogy hány órám van még az első napig. Sikerült elég tartalmasan kihasználnom ezt a napot tettem, vettem, sürögtem, forogtam, sütöttem, főztem.
Hylda rám sem ismert nem szokta meg tőlem hogy ennyi mindent csináljak egy nap.
Következett a neheze. Az este.
Ez akár egy horror film címe is lehetne de itt most szó sincs ilyesmiről egy szimpla vacsora és esti készülődés, mégis elrémisztett hogy ez az utolsó pár órám úgy hogy szabad vagyok. Holnaptól már én is ugyanolyan diák leszek mint a többiek, napjaim egyhangúak lesznek és rengeteget kell majd tanulnom.

🐌 Később 🐌

A vacsora kínos csendben telt.
Majd Ben felvetette hogy mi lenne ha filmet néznénk. Én ezt az ötletet nem támogattam, majd arra hivatkozva hogy még össze kell készülődnöm sietve hagytam el a nappalit.
Felérve a szobámba szakadozva fújtam ki a levegőt, még mindig szorongva gondoltam az ezt követő napra. Egyszerűen nem járt más az eszemben csak az hogy, mi lesz ha sosem fogadnak majd be a jövendő beli osztálytársaim ha én leszek a magányos stréber akinek a véleménye nem számít, aki mindig elnyomott marad és akin senki nem segít majd ha bajba kerül. Ez voltam én így tudtam elképzelni magam az iskolában, mert hogy utoljára csak anyuék balesete előtt voltak barátaim, bár akkor sem nagy számban. Miközben ezen gondolkodtam már a hátsó ajtónál jártam és léptem ki a hűvös éjjszakába.
Hyldáék a nappaliban bealudtak a film közben tehát szabad volt a kijárás.
Óvatosan kulcsra zártam majd a közeli park szerűségbe indultam komótosan lépkedtem hiszen nem siettem sehová.
Csak kicsit tényleg egyedül akartam lenni csak én és a gondolataim.
Ki akartam szakadni abból a közegből ahová helyeztek miután anyáék már csak fentről figyelügyelhettek rám.
Őszintén szólva a gyámjaimat nem igazán érdekelte hogy mi van velem, nem elég hogy reggeltől estig dolgoztak a legtöbbször normális vacsorát sem kaptam és a törődés sem volt felsőfokú. Így éltem én éppen ezért szerintem érthető hogy mára kicsit besokalltam.
A jövendő beli iskolám felé sétáltam, közelebbről is megakartam szemlélni a helyet ahol az elkövetkezendő 4 évemet fogom tölteni.
Amint láttam az udvar kaput nem zárták be tehát szabad volt a bejárás, meglepődtem mikor életemben először léptem át az iskola kapuját ugyanis hatalmas élet folyt az udvarban este 10-kor is. Több társaságot véltem felfedezni az udvar különböző pontjain. Egyik csapathoz sem akartam csatlakozni, ezért leültem egy üresen árválkodó padra magam mellé dobtam a telefonomat, lábaimat felhúzva kucorogtam a padon a szerencsétlen életemen rágodva. Kívülről elég esetlenül nézhettem ki de nem foglalkoztam igazán vele. Hisz akik kívülről látnak nem tudják milyen harcokat folytatok saját magammal minden nap minden órájában mert hogy nem telik el úgy nap hogy ne hibáztatnám magamat anyuék haláláért. Borzasztó embernek érzem magam és ezen nem tudok változtatni. Talán ezért is vagyok ennyire antiszociális és ezért élek a tinik világától ennyire elszigetelve mert nem éreztem magaménak, nem éreztem otthon magam benne.
Sokkal inkább egy fiatal felnőtt gondolkodásmódja áll közel hozzám, érettebb vagyok szellemileg mint a korosztályom és mindez a tragédia következménye.
♡
Fél óra elteltével is a hideg padon üldögéltem magamba roskadva és kersve a válaszokat olyan kérdésekre amikről tudtam hogy sosem fogom megtalálni őket.
Idióta gondolataimból egy igen csak dülöngélő alak, nyelvtanilag nem igen helyes mondatot próbált kimondani de az alkohol hatása nem engedte hogy nyelve helyes sorrendben ejtse ki a betűket.
-Ze a mi heelyúnk- próbálkozott tovább az alak kinek arcát csukja tette láthatatlanná.
Felnéztem az egyhelyben megállni nem tudó srácra és a mögötte álló többi taccs részeg fiúra és elfogott a röhögőgörcs abban a helyzetben olyan abszurditással bírt és úgy oldotta a feszültségemet hogy hangtalanul csapkodtam a padot és csak úgy kapkodtam a levegő után.
Persze a holt részeg idióták velem együtt nevettek ők sem tudták min egyszerűen jó volt ott abban a helyzetben.
- Min nevecc-? kérdezte az kicsit később az elől álló srác értetlenül, mintha ő az előbb még nem ugyan ezt csinálta volna.
- Hogy hívnak? - próbálkoztam szóba elegyedni a csukjás alakkal több kevesebb sikerrel.
-Hamilton vagyok!- mondta a srác vigyorogva.
-Jacknek hívják. - szólalt meg valaki hátulról, egy rekedtes hang, benne talán nem volt ANNYI alkohol mint a többiekben.
Miért ismerős nekem a Jack név mintha a közel múltban találkoztam volna ilyen nevű emberrel. Akkor mintha fejbe csaptak volna úgy nyilalt belém a felismerés miszerint a jelenleg bódult állapotban lévő vízilabda csapattal van dolgom. Vajon miért nem lepődöm meg?
-Menjetek haza hulla részegek vagytok és az edzőtök se örülne ha ez a fülébe jutna...- a zsarolós megoldást választottam így talán én is haza jutok még éjfél előtt.
Hoppá éjfél holnap iskola én meg csak itt üldögélek mint aki jól végezte dolgát a neheze még vissza van és ezt nem szabad elfelejtenem.
-Most mit vagy úgy oda és ki vagy te hogy megmond mit csináljunk?- szegezte nekem kérdéseit egy alacsonyabb vöröses hajú tag.
- Uh de hánynom kell!- jajveszékelt az egyik majd a többiek sorra mentek hogy segítsenek a bajba jutott társukon. Az akció végül kudarcba fulladt a szerencsétlenek egymáson fetrengve, káromkodva próbáltak kiszabadulni egymás szorításából. Szép látvány volt mit ne mondjak, csak egy srác volt józan( félig meddig) ő nem vegyült a többiekkel inkább csak magában röhögött a többiek ostobaságán.
-Mennyit ittál?- kérdeztem a padtól pár méterre ácsorgó fiútól.
-Csak egy egy sört ittam utálom a piát.- válaszolt kissé szűk szavú volt és rideg ő se lesz a legjobb barátom az is biztos nyugtáztam magamban a dolgot majd azon kezdtem el gondolkodni hogy hogyan fognak ezek a haza jutni egyáltalán hogyan fognak felkelni onnan.
Azonnal rá is kérdeztem a dologra hisz mégsem hagyhatom itt őket erre a szerencsétlenül járt srácra aki nem egyedül maradt azzal hogy csak épp hogy bele kóstolt az alkohol tartalmú szerekbe.
-Koleszosok de ott ilyen későn taccs részegen nehéz lenne őket felcipelni a negyedik emeletre.-mondta fancsali arcot vágva úgy látszik még a gondolat is rémisztette hogy neki kelljen tizenegy ember felcipelni a negyedikre magán kívül.
- Ezzel egyet értek- bólogattam mosolyogva.
____________
Subidubidu
kirca92 nem tudom mit csinált de igazán elmondhatná:/

❤❤❤❤❤❤