❝chatoyant❞

Prológus

   Vacogtam. Összehúztam magamon azt a sportkabátot, amit alig pár napja tudhattam magaménak. Sokat ugyan nem javított a helyzetemen, mégis több volt a semminél. Itt-ott már kiszakítanom is sikerült, de ez persze várható volt.

   Üres tekintettel bambultam magam elé, egy-egy elszórt, sáros újságpapírt és kiürült sörösdobozt figyelve a gyér, villódzó lámpafénynél, várva a napfelkeltét. Üresség honolt a mellkasomban; az az igazi, tiszta üresség, amit legjobb barátom, Magány, mindig magával hozott. Ott ült a vállamon, lóbálta apró lábait, fekete fürtös fejét jobbra-balra ingatta, és a szokásos gyermeki mosoly csücsült ajkain. Pontosan úgy nézett ki, mint én, tizenöt évnek ezelőtt, nyolcévesen. A boldog, gondtalan önmagam kísértett és markolt könyörtelenül a szívembe minden egyes nap. Érdekes, nemde?

   Egy sötét sikátor falának támaszkodva üldögéltem, az itt található legtisztább betonfelületen, amit azért leterítettem az előző, szitává lyuggatott, kabátnak sem igazán nevezhető ruhadarabommal. Egy nagy adag kidobált doboz és szemetes mellett foglaltam helyet. Ez a kis lyuk még egészen tisztának számított a szentpétervári zugok közt, nem terjengett irdatlan bűz, patkányok sem rohangáltak fel-alá. Persze ez sem volt egy leányálom, azonban kénytelen voltam beletörődni a körülményekbe, elvégre nem volt hova mennem, az utcákon és parkokban pedig könnyű célpont lettem volna bármilyen rossz szándékú embernek – már csak a koromra való tekintettel is. Nem gyakran kerülnek huszonévesek utcára, azt hiszem.

   Ha valamit biztosra mondhattam, akkor az az, hogy az orosz tél valóban olyan kemény, mint amilyennek emlegetni szokás. Elképzelni nem tudtam, hogy megfelelő öltözet híján hogyan nem fagytam még meg. Válasz után kutatva oldalra pillantottam, a mellettem heverő pár leharcolt, rég meg nem élezett korcsolyára, mely vagyonom utolsó darabját képezte. Kopott volt, tompa, piszkos és sérült, mégis mindent ennek köszönhettem. Még azt a sportdzsekit is, ami valamelyest melegen tartott, épp annyira, hogy nehezen, de kibírjam az éjszaka csípős fagyát.

   Már nagyon kicsi koromban megtanultam korcsolyázni, imádtam a jégen lenni, ennek akartam szentelni az életem, azonban a folyamatos kudarcaimnak köszönhetően utcára kerültem. Milyen ironikus, hogy az a dolog, ami a naivitásommal és makacsságommal karöltve tönkre tette az életem, és az, ami ma életben tart, egy és ugyanaz...

   A "vajon miért nem fagytam még meg?" kérdés fizikai része immár valamelyest tisztázott. A nyilvánosan felállított jégpályán való mozgás, illetve a járókelőktől kapott pár rubel, forró ital vagy más dolog, amit a jégen produkált mozdulataim elismerése jeléül adnak nekem, melegen tartanak. Viszont ott van a kérdés kétségbeesett, elkeseredett jelentéstartalma is: miért tűröm még a hideget? Kellek még bárkinek is valamire? Valakinek a jövőben szüksége lesz rám, tervei lennének velem? Egy csont és bőr, beesett arcú fiúval, akin csupán annyi izom van, amennyit a hiányos táplálkozásával fent tud tartani a korcsolya érdekében; ráadásul nem épp rózsaillatú és otthontalan. Valahogy esélytelennek hat.

   Összetettem kezeimet, s hidegtől cserepes ajkaimat szétnyitva rájuk leheltem valami kis hőhullám reményében, amivel talán újra érezhetem csontos ujjaimat. A nap előbújtatta első sugarait, melyek tompán szűrődtek át a hamuszürke felhőkön és a városi szmogon, és így hozták magukkal a legkeményebb, hajnali mínuszokat is. Mindig ilyenkor tettem egy gyorsabb léptű sétát, hogy addig is minimális szinten "kimelegedjek", ezért hát magamhoz véve szakadt exkabátom és a korcsolyáim indultam neki Szentpétervár monokróm utcáinak, melyeken immár egy-egy szürke alak cammogott lassan munkába.

Nos, sziasztok! :"D Ha valaki esetleg eljutott eddig... igazat megvallva nem terveztem még megosztani a külvilággal ezt a történetet, csak akkor, ha már megírtam az egészet, most mégis megtettem, ugyanis azt hiszem, szükségem lesz az esetleges támogatásra vagy az építő kritikákra 😅 Sajnos nem tudok ígérni semmilyen időintervallumot, amin belül részt tudok hozni, de igyekezni fogok, ha esetleg lesz rá igény :3 Na, nem is magyarázkodom többet, remélem, tetszett ez a kis hangulatteremtő szösszenet, és hogy sokáig boldogítjuk majd még egymást ❤