Just a story of my life

Bevezetés

Unalom, unalom és még több unalom. Valahogy így jellemezném az életem ebben a nyamvadt árvaházban. Minden áldott nap ugyanaz a lemez játszódik le: felkelek, kajálok, unatkozok és aztán még többet kajálok. Néha hálát adok Istennek hogy ilyen remek génekkel áldott meg, annyit ehetek amennyit csak akarok, meg se látszik rajtam. Bár azt is tudnám kitől örököltem ezt a nagyszerű tulajdonságom, bár erre nem sok esélyt látok. Fogalmam sincs kik a szüleim, hogy élnek-e vagy egyáltalán miért kerültem ide. Pár hónapos koromban egy bizonyos Ana Coldrik nevű nő hozott be ide. Elmondása szerint semmiféle rokoni kapcsolat nincs közöttünk. A hivatalos story szerint a szüleim túl fiatalok voltak a gyerekneveléshez és születésem után egyből örökbeadtak. Ana lett a hivatalos gyámom, pár hónap után azonban az anyagi helyzetére hivatkozva bedugott ide. Őszintén. Szerintem csak unta a fejem. Komolyan néha úgy érzem mintha fogták volna a világ összes unalmas gyerekét és bezárták volna ide, mondván káros hatással vannak az emberiségre. Hát nem tévedett akárki is találta ki, ugyanis rohadtul káros hatással vannak méghozzá rám!! Elegem van belőlük, elegem van egész életemből!! Semmi nincs aminek örülhetnék, a rokonaimat nem ismerem, nincsenek barátaim. Tulajdonképpen egy darab barátom sincs!! Nem járhatok rendes iskolába, az intézményes gyerekek mind "magántanulók", az egy korú gyerekeknek magántanárok tartanak közös órákat. Nem is lenne ezzel baj, ha nem én lennék itt az egyetlen 17 éves gyerek!! Természetesen amilyen szerencsétlen vagyok minden egyes órán nekem kell felelni. Lehet hogy árvaházban élek de hülye azért nem vagyok. Láttam egy csomó filmet amiben a diákok valamiféle csínnyel szívatják a tanárt hátha elfelejt feleltetni. Namármost fiatalabb koromban jó viccnek gondoltam őrületbe kergetni a tanáraimat. Tekintve hogy egyszemélyes osztályom van, annó ez volt minden szórakozási lehetőségem. Alig várom hogy betöltsem a 18-at és elhúzhassak innen a francba. Élni akarok végre, semmi másra nem vágyok csak normális barátokra és normális életre. Na és persze ami a legjobban hiányzik az életemből az a szeretet. Néha úgy érzem megfojt a magány. Utálom hogy nincs egy biztos pont az életemben, nincs olyan ember aki feltétel nélkül szeret, aki mindenben támogat és törődik velem. De hát ilyen ez a nagy betűs élet. Nem lehet mindenkinek tökéletes az élete. Még szerencse hogy nem szeretek feladni semmit. Küzdeni fogok akármi is történjen a jövőben mindent meg fogok tenni amit csak bírok, azért hogy elérjem a céljaimat.
Ekkor még nem is sejtettem mekkorát fog változni az életem.