Arrogáns szobatárs

My life in California #15

-Miért? Mi a baj? -ijedtem meg egy pillanatra.
Will az üveg felé biccentett ahol ott állt Asley és nézett kifelé idegesen harapdálva az alsó ajkait. Halkan odalépkedtem, és követtem a szőke hajú lány tekintetét hogy hova néz.

Naná, hogy egy helyes fekete hajú fiút nézett aki várta a rendelését.
Belekönyököltem az oldalába mire ugrott egyet.

-Te piszkálsz a szerelemmel közben a tiéd itt van előtted. -mosolyodtam el.

-Nem.. ő... -hebegett de fülig vörösödött mire én pajkosan elmosolyodtam.

Willtől átvettem a tálcát amin a srác rendelése volt és bele raktam Asley kezébe.

Rémült tekintettel szugerált.

-Gyerünk! Most vagy soha! -feleltem és kinyitottam neki az ajtót amire a srác oda kapta a fejét.

-Nincs visszavonulás. Hajrá. -suttogtam és becsuktam az ajtót hogy nehogy hirtelen meggondolja magát és befusson.

Will oda jött mellém, kíváncsian figyelte a húgát, míg a srácot rossz állóan mérte fel.

Igazi báttyó.

Én viszont, izgatottan szorítottam neki.

Asley kissé remegő kezekkel tette le a shake-t a fiú elé aki mosolyogva megköszönte, míg Asley is villantott egy gyenge mosolyt.
Majd szinte futó lépésekbe iszkolt be az épületbe hozzánk.

-Úristen. -tette a mellkasához a kezét.
-Lattad azt a mosolyt?! -visított Asley és nyakamba ugrott így a földön landoltunk mindketten de aztán Asley gyorsan fel is ugrott, majd kicsattant a boldogságtól, engem meg Will húzott fel nagy nehezen.

-Azt hiszem becsípődött a derekam. -vigyorogtam kínosan és az egyik kezemet a derekamhoz szorítottam.

-Jól vagy ? -nézett aggódóan Asley.

-Persze csak vidd ki neki a számlát. -biccentettem a számomra idegen srác felé.

Asley bólintott egyet majd ki sietett.
Alig tudtam menni így Will előkapott egy jeget majd azt konyha ruhába csomagolta.
Felhúztam pólóm, majd előttem termett Will és odanyújtotta felém a jeget. Hálás pillantással elvettem majd felszisszenve oda nyomtam a bőrömhöz.

-Ugye nincs baj? Nagyon fáj? Mit hozzak? -szaladt be Asley és aggódva hadarta a kérdéseket.

-Nincs semmi baj. Elmúlik. -legyintettem mosolyogva.

-Nem baj ha én most hazamegyek? -néztem kínosan Willékre.

-Elkísérjelek? Annyira lelkiismeret furdalásom van. - mondta könyörgően Asley.

-Ne, ne legyen. 5 perc és ott vagyok a Campuson. -intettem mosolyogva majd elindultam.

A járásomat egy öregnénihez lehetett hasonlítani.

Szó szerint.

Egy macskás rossztermészetű öregnénihez.

Begörnyedtem mint a Notra Daemi toronyőr, és egyik kezemet a derekamhoz tettem.

A fülemet hangos motor zaj csapta meg végül pontosan leparkolt mellettem.

Az illető levette a fejéről a sisakot.

-Mi ez az öregasszonyos járás? -vonta fel a szemöldökét Jason.

-Mi ez az időjárás? -kérdeztem vissza.

Hülye kérdésre hülye válasz.

-Szállj fel. -biccentett a háta mögé. Kicsit elhúztam a szám majd elkezdtem mérlegelni a helyzetet.
Végül a fuvar mellett döntöttem.

Nem tudtam hova tegyem a kezeimet így zavartan össze vissza pillantgattam hol tudnék kapaszkodni.

-Hova tűnt a magabiztosságod kicsi lány? -fordult hátra majd hátranyúlt és megragadva a kezeimet átkaroltatta velem magát.

-Kapaszkodj. -mondta és felhúzta a sisakot a fejére.

-Ugye nem fogunk meghalni? -céloztam a sebesség átlépéseire.

-Nem tervezem. -mondta de a sisak eléggé elnyomta a hangját. A motort beindította és hirtelen begyorsult amitől megijedtem így még szorosabban karoltam át.

Hagytam hogy a szél belekapjon a hajamba, majd miután megszoktam a sebességet, egyik kezemet kinyújtottam és minden porcikàmat árjárta a szabadság érzése.
Behunytam a szemem és azt akartam hogy ez a szabadság érzet soha ne érjen véget.

Irigylem a madarakat. Mert ők korlátlanul és szabadon élhetnek, míg nekünk embereknek, számos nehézséggel és kötelezettségekkel kell szembenéznünk.