Marie

Epilógus

   Az édesanyám születésem után pár perccel halt meg. Soha senki nem mondta ki nyíltan, de tudtam. hogy engem hibáztatnak érte.
   Látszólag apám viselte a halálát legrosszabbul. Ezért is lepett meg mindenkit mikor 6 éves koromban hirtelen bejelentette, hogy megkérte egy nőnek a kezét és, hogy pár hónap múlva meg is tartják az esküvőt. Senki nem tudta, hogy egyáltalán járt volna valakivel.
   Előzsör a szertartáson találkozhattam vele. Nem mintha nem akartam volna hamarabb, de "véletlen" elkerültük egymást. - pl.Ha a házunkban volt valahogy mindig volt valami dolgom házon kívül.- Így hát nem kis meglepetés ért mire megláttam a pezsgőszőke csodát aki az oltár elé libbengetve magát az alig takaró fehér esküvői ruhájában és 15 centis magassarkújában komoran szelte át a szobát. A férfiak csodálattal, a nők féltékenységgel követték végig a tekintetükkel az útját az oltárhoz. 6 évesen már tudtam, hogy valami nem stimmelt amint megláttam. Olyan kisugárzása volt, mint Hófehérke almájának. Kívül gyönyörű, de halálos. Első látásra megutáltam.
    Pár hét múlva már be is költözött hozzánk. Egyértelmű volt, hogy csak a pénze miatt szerette az apámat. Márha érzett szeretetet valaha is. Egy biztos. Utálatot tudott érezni. Sajnálatomra pont irányomba tanusította az összeset. Apámmal a már amúgyis elég gyér kapcsolatunkat amilyen gyorsan csak tudta, elvágta. Következőleg minden képet eltüntetett anyámról az egész házban. Egy dolgot nem tudott eltüntetni teljesen ami anyámra emlékeztette volna apámat. Engem.

    Az idő elteltével egyre jobban hasonlítottam anyámra és ezt nem tudta eltűrni. Az egész gyerekkorom alatt abban tudatban ringatott, hogy én vagyok a legrondább ember a világon és muszáj eltakarnom az arcomat, vagy a végén az emberek elszörnyednek tőlem. Egy idő után úgy gyűlöltem magamat, hogy féltem tükörbe nézni. A hajam mindig az arcomba lógott, nehogy észrevegyék az ocsmányságomat. Sosem voltak barátaim.
    "-Nem érdemled meg őket."- hajtogatta egy hang a fejemben, ha bárki kedves volt velem.-Hittem neki.
    Sose voltam szerelmes.
    "- Ki szeretne egy olyan undormányt, mint te?"- nevetett rajtam ugyanaz a hang. A mostohaanyám hangja.
     Üres voltam. Csak az tartott vissza, hogy végettvessek mindennek, hogy tudtam, örömöt szereznék neki ezzel. Mindennap álomba sírtam magam. Egy dolog töltött el reménnyel: 

Nemsokára vége. Elköltözök és minden jobb lesz.