Hirtelen Cárné

1.

1918 január 18.

Tatjána Romanov

Fénylő csillagok borítják az eget, régebben mindig úgy gondoltam, hogy ezek a fények a halál után a testből távozó gyönge lélek. Itt a szabad ég alatt mindig sikerül nyugalomra lelnem, amire most talán a legnagyobb szükségem van. Egyre több halott és tétlenek vagyunk, a cár lemondott nekünk annyi. Bevallom rettegek, hogy egyszer én is ennek a borzalomnak a áldozatává leszek.

Bár igen messze élek a udvartól nem tagadhatom, hogy ha már mindent kiirtottak ide is eljönnek és ,akkor nem lesz kegyelem, megbánás nélkül irtják ki a falunkat .

Késő jár, ideje lenne megbújnom biztonságot kínáló ágyamba, de ezek a gondolatok nem hagynak nyugodni, érzem, ahogy a kaszás a nyomomba jár, és bármelyik pillanatba lecsaphat, megfoszthat értéktelen életemtől. Mostanában minden napot úgy élek meg, mint ha az lenne az utolsó, utoljára nyitnám ki a szemem, utoljára dalolnák magamba attól félve, hogy bárki meghallhat, és ami még fontosabb utoljára ragyogja be anyám mosolya a napom. A fűzfák elkezdtek a széllel ringatózni ideje bemennem mielőtt rám szakadna az ég.

-Mit csinálsz ilyenkor Tánya?-lobogtatta meg a anyám a gyertya lángját, a meg szokott boldog mosoly helyett reményvesztett grimasz pislákol arcán, a szívem megszakad anyám sose volt ilyen mindig vidám volt, már a faluba is örök vidám asszonyként vagy Bolond Nasztáziaként emlegették.

-Néztem a csillagokat-válaszoltam nyugodtan némi mögöttes érzelemmel, még se mondhatom neki, hogy képes lennék kaszást hívni a félelemtől. Látszólag megelégedett a válasszal, majd adott egy bizalomgerjesztő puszit a homlokomra, ami új fest reményt ébresztett szívembe.

Berobogtam a szobámba, ami minden volt csak kellemes nem, rengetegkönyves polc sorakozott az ágyamnál, ahhoz képest, hogy nem tartozok a nemesi családba elég tanult emberként jelmezem magam, négy fajta nyelven beszélek, és olvasni is tudok, és nagyon szerettek is. Imádom mikor meg feledkezek a valóságtól már csak én létezek meg a főhős ,akinek segítenem kell legyűrni a akadályokat. Néha úgy szeretnék én is egy lenni a hősök közül, a jók elnyerik méltó ajándékukat a rossz meg szenved tettei miatt. Itt meg sorra halunk meg ,ez nem mese a jók jobban szenvednek mint a elkövetők.

Az ágyamon egy kisebb barna bolyhos párna hevert és egy aligha takarónak nevezhető paplan.

Befeküdtem majd egy fújással elolttatom a sötétség ellen védelmet nyújtó gyertyát.

Pár perc, de lehet, hogy óra is múlva lecsukódtak a szemeim , és elutaztam az ismét békés álomszigetemre.

Hatalmas jég oszlopok veszik körül didergő testem, halk sóhajok hagyták el piciny vonalra préselődött számat. Sikítósasok szálnak a szélbe szívem gyorsabban kezd kalimpálni, megpróbálok felállni, de erőtlenül vissza zuhanok a földre, amin keményen koppan a fejem.

Lépteket hallok gyors lépteket, az ereimbe megfagy a vér, bántani akarnak. Mi lesz velem? Anyám túlfogja ezt élni. Ha igen lehet valaha boldog?

-Menned kell innen menekülj!-jelent meg könnyekkel áztatót, barna hajú nő a szemeibe igazi rémület tükröződött , közelebbről meg nézve nem is kevés vér folt borítja . Mély levegőt vettem majd kifújtam nem ijedhetek meg az a célom megnyugtassam magunkat, ha látja rajtam a kétségbeesés jeleit ,fikarcnyi esélyük lesz.

-Nem mehetek maga nélkül-vágtam rá talán kicsit meggondolatlanul, mert egy fickó megjelent majd rá lőtt a nőre kinek apró sikoly hagyta el a száját majd üveges tekintettel a talajra huppant. A szemeim kétszeresre nőttek, a szívem majd szétdurrant, annyira kalimpált. Itt fogok meghalni egyedül egy idegen keze által, anyám bele fog halni a fájdalomba. Én nem ismerhetem meg azokat a tényezőket, amiket akartam,szerelmet,barátságot,hont.