D O N E FOR U S

füst és hála

Az ebédszünetben a folyosók teljesen kihaltak voltak. Persze mindenki a földszinti menzán állt sorba, arra várva, hogy végre ők is megkapják a nekik kijáró ebédadagot, majd a szokásos asztalukhoz telepedhessenek. De mint mint mindig és mindenhol, itt is volt egy mákszem a gépezetben: az ebéd, vagyis ahogy mi hívjuk, a nagyszünet csupán harminc perces volt, és azalatt közel négyszáz diák aligha tudott rendesen megebédelni, így hát az iskolai hiearchia itt is jelen volt, van, és lesz is.

A küzdés, ahogy mindenki félrelökve a másikat a menzakajáért siet, tiszta Éhezők Viadala. És ezt most mindenféle irónia nélkül mondom, halál komolyan.

Na, ez az egyetlen ok, bár annál nyomósabb érv arra, hogy miért nem vagyok befizetve a menzára. Nem hiányzik a nyüzsgés, és mint ahogy kiderült, a folyosók ( és néhány lépcsőforduló is) tökéletesek arra, hogy elfogyasszam az ebédemet.

Én és Abdon, egy tizenkettedikes srác aki szintén nincs befizetve, mindig együtt töltjük az ebédszünetet.

Ilyenkor versenyzünk, hogy ki tud gyorsabban megoldani egy sudoku-t, vagy éppen valami hülye játékot próbálunk ki a másik telefonján, de van, hogy evés közben csupán az élet nagy dolgairól beszélünk.

- Hallod - szóltam egy borús, decemberi napon Abdonnak, aki a fél szendvicsét betömte a szájába miközben egy telefonos játékkal játszott, majd rám szegezte tekintetét - Nem tudom, milyen lesz jövőre nélküled - mondtam ki, majd merengve néztem ki a mellettem lévő ablakon.

- Baszki, meghaltam, ezt nem hiszem el...Kösz szépen, Míra. - forgatta a szemeit és letette a telefont - De amúgy, ja. Durva, hogy jövőre nem leszek. Viszont örülök, hogy már csak hat hónap, és szabadulok.

-Ne is mondd...

- Viszont te még két és fél évig szívni fogsz ebben a kócerájban, kicsi - röhögött ki, majd újra felemelte a telefont.

Nem túl illő módon, de bemutattam neki, és gyorsan kivettem a kezéből a mobilt még mielőtt utánakaphatott volna, bezártam a játékot, megnyitottam egy másikat, és elkezdtem random játszani arra törekedve, hogy megdöntsem Abdon rekordját.

Tényleg, elképzelni sem tudtam a következő éveket Abdon nélkül. Miután ő elmegy, nem lesz kivel hülyülnöm, és ezek az ebédszünetek...Ó, már most hiányoznak, közben még előttünk hat hónap!

De így megy ez, egyszer fent, egyszer lent. Ahogy mondani szokás.

Az év elején ismertük meg jobban egymást, és azóta tart a barátságunk. Igen, tavaly is mindketten ide jártunk, viszont én játszottam a megszeppent gólya szerepét egész kilencedikben, így eléggé introvertáltnak tűnhettem (na jó, talán az is voltam). Ő pedig...Nos, hát Abdon akkor tizenegyedikes volt, és annyira nem érdekelte senki és semmi a saját társaságán kívül, főleg nem egy kilencedikes, aki mindentől halálra volt rémülve az új sulijában.

De valahogy megváltozott, és a jelek szerint én is, mivel a következő, vagyis ebben az évben valamilyen csoda folytán már egymást boldogítjuk.

Persze, előző évben is láttuk egymást, de nem emlékszem arra, hogy akár egy szót is váltottunk volna.

Viszont a "barátságunk" története nagyon fura, tizedik év elején kezdődött, vagyis ebben az évben.

Ha emlékezetem nem csal, akkor talán az első, esetleg a második évnyitó utáni tanítási hét egyik délutánján történt.

Az idő szeptember ellenére még mindig nyárias volt, de én talpig feketében álltam a suli előtt, várva hogy drága osztálytársam kilépjen a kapun, és végre leléphessünk a suli közeléből.