Youjo Senki: Saga of Hana and Yaseino

Isten kegyetlen játéka

"Hajoljatok meg a végtelen sors előtt!
Mert az ő hatalma zabolátlan, örök.
Ha nem hajolsz, kidönt, mint vihar a tölgyet,
s kárörvendőn tombol ravatalod fölött.
Ha eljön az órád, dacos küzdelemmel
ledönt nagykegyetlen a fekete sírba:
a temető minden fájára az ember
kudarca s a sorsnak győzelme van írva." (Kosztolányi Dezső)

Miután elfoglaltuk a szállást, úgy gondoltam az én drága felettesem tud nélkülözni egy kicsit így némi alkohollal egy kellemes forró fürdő társaságát élvezhettem. 

Rég volt hogy a fővárosban jártunk, egyértelműen látszott hogy az emberek itt úgy élnek mintha a front nem is létezne. Fokozott a katonai és polgár őrség de ezen kívül semmi nem utalna nyomorúságra. Persze lehetett erre számítani. Egyre kevesebb pénz jut a katonáknak míg az emberek a fővárosban a bőség zavarától azt sem tudják milyen drága helyen vacsorázzanak. Egyszerűen szánalmas a véleményem szerint, persze ez nem számít semmit. Én csak egy katona vagyok, hiába van mágikus erőm, hiába vagyok egy különleges alakulat része. 

Néha elgondolkodom azon hogy mi lett volna ha aznap nem megyek el otthonról. Ha nem ugrom ösztönösen a férfi után. Vajon rendes temetést kaptam?... Vajon hiányzom valakinek?

Tény és való hogy az itteni családom sokkalta kellemesebb, viszont ez a hely sok nélkülözést igényel. Annyira jó lenne ha otthon a kis szobám burkában netezhetnék, olvashatnék, játszanék. De nem... Nekem a férfi után kellett ugranom, az életemet feláldozva. Legalább tudnám mi történt azzal az alakkal ha már miatta meghaltam. 

Kissé bosszankodva nyúlok a poharamért  ám vizes kezemben megcsúszik az üveg és már csattan is a padlón...

Nem csattan... Mozdulatom megmerevedik egy pillanatra, a boros pohár a levegőben van, ijedten rezzenek össze, nemsokára már mozgás képes vagyok valamennyire. Körbe kémlelek, majd tekintetem a víz tükrére siklik, magamat látom ahogy kritikusan nézem magamat. 

- Gyermekem, miért tagadod meg a hitet? Új életet kaptál... Jót cselekdtél és meg ajndékoztalak egy új lehetőséggel. - hallom meg a férfias hangot a tükörképemtől. Le sápadva bámulok egy ideig szótlanul. Meg kell emésztem a gondolatot hogy egy cseppnyi magán életem sincs. Mi lessz legközelebb? A bordélyházban jelenik meg nekem a nagy kegyes "isten"?! 

- Ne feledd hogy hallom a gondolataid. - hallat egy fáradt sóhajt magából. Kissé morcosabb arcot vágok. 

- Tagadom a létezésedet, és a létezésed csak megkeseríti az életemet. Ha már meghaltam minek kellett újra kezdenem egy hasonlóan szar helyen?! - morgom hangosan nem érdekelve ha talán túl halható is a hangom. - Igazán hagyhattad volna hogy öntudatlanul végezzem vagy valami. Meg értettem volna. Vagy legalább a jelenlegi tudatomat törölhetted volna kedves " Isten". 

Egy darabig csend honolt, majd a boros poharam landolt végre a csempén. Már kezdtem reménykedni hogy vége van ám elfogott a rosszul lét, a víz ki csapott a kádból a magasba és egy helyben volt vízesés szerűen. Fölém magasodva félelmet igyekezett kelteni bennem. 

- Reméltem hogy téged és a másikat meg tudom győzni a hitről de úgy látszik tévedtem. Ti ketten egyszerűen el vakultan viselkedtek. - a hangneme ellenére is felfigyelek.

- Másik? Ketten?... ezek szerint... Az a férfi is itt van?! - fakadok ki. - Ki ő? Hol találom meg? - felállok a kádban kissé indulatosan. El is sikerül csúsznom. Ki esek a boros pohár maradványaira, fel nyögöm a fájdalomtól ahogy bőrömbe mélyednek a szilánkok. A víz vissza ereszkedik a kádba ez jelzi hogy magamra maradtam. Bekönnyezem, csíp ahogy az alkoholos darabkák érintik a bőrömet. 

Nehézkesen felkelek, több helyen is felsértődött a bőröm. Annyira szeretném elsírni magamat de tartanom kell még... ki kell tartsak, nem lehetek gyenge, hisz a fronton már szereztem sokkalta rosszabb mágikus sérülést. 

Gondolataimból egy erősödő kopogás ráz fel. Magam köré tekerek egy törölközőt és elindulok ajtót nyitni. A fehér vékony anyag hamar átázik véremtől. Kék szemek és szőke haj. Tanya meredten bámul rám, elfordítom a fejemet és az ajtó keretét bámulom. 

- Kiabáltál... Mi történt? Vérzel. - most hangja sokkalta tapintatosabb mint szokott lenni. Elmosolyodom haloványan majd rá emelem tekintetemet. 

- Csupán le esett a boros pohár, majd elcsúsztam és bele estem. Biztos hangosan káromkodhattam. - igyekszem ártatlan arcot vágni. Habár tudom hogy éles az esze. Könnyedén bejön a szobába, majd a fürdőt is át nézi. Én addig becsukom az ajtót a kíváncsi szemek elől. 

- Valaki volt itt. Valakihez beszéltél. - jelenti ki. Hangja semleges. Lassan el lépdelek a kis székig az két személyes asztalhoz és le ülök. 

- Érezte már úgy magát hadnagy...  hogy egyáltalán nem kellett volna újá születnie? - kérdezem halkan. Figyelem az arcát, teljesen meg van hökkenve. Gyanakodva méreget. 

- Túl sok alkoholt fogyasztottál?! - lessz kissé mérgesebb. Majd nyugalmat erőltet magára és elgondolkodik. - Nekem határozottan nem kellett volna újá születnem. - mondja végül. 

- Maga még nagyon fiatal hadnagy. Beállt a sereghez és néha olyan mintha önben egy felnőtt ember veszett volna el. Kora ellenére éles meglátással van a dolgokkal kapcsolatban. Csodálom magát. Kitudja hányszor fogok új életet kapni, amit nem is akarok, de sosem tudnék felérni magához.

Eléggé a gondolataiba mélyedhet. Sokáig csak áll és meredten bámul egy pontot a padlón. 

Nem tudom hány perc telhet el, de a fájdalom a szilánkoknál inkább bizsergéssé alakul. Lehet nem ártana kiszedni őket mielőtt komolyabb gond lenne. 

- Elmondok most valamit... amiről meg kell esküdnöd hogy soha nem mondod el senkinek. -mondja komolyan, tekintete rideg, de ugyanakkor bizalmat sugároz felém. Hát még Serebjakovnál is jobban bízna bennem?

Elmosolyodom rajta. 

- Ígérem soha sem fogok semmit elmondani senkinek. HA mégis megtörténne, végezhet velem. Bevetheti leg szadistább módszereit a büntetésemre. - mondom csendesen, de ugyanakkor komolyan. 

***