Farkasüvöltés //BEFEJEZETT//

16. Fejezet: A mi kis titkunk

Így, heten mentünk le hatkor a Nagyterembe, ahol szemeim persze azonnal a Layton lány után kezdtek kutatni, de csalódottan kellett konstatálnom, hogy még nem érkezett meg. Még alig volt diák a teremben, így gondoltam, kiszellőztetem fejemet, míg megérkezik Lyndy, hiszen tudtam, hogy az este hátralévő részre számomra csak róla fog szólni, s már most csak arra tudtam gondolni, hogy vajon milyen ruhát fog viselni.

Csodálatosan megcsinálták az udvart: A kastély fala mentén rózsával benőtt alagutat "építettek", melyben itt-ott egy kis lámpás bújt meg, s bizonyos közönként egy leágazás vezetett egy kisebb parkhoz, ahol egy szökőkút körül négy pad várta a romantikára vágyókat. Én itt csak féltékenységet és magányt találhattam, mégis megnyugtató volt sétálni a rózsaalagút félhomályába, ami olyan sűrű volt, hogy nem engedte a kívül szállingózó hó behatolását.

Nem éreztem az idő múlását, így csak a hangok felerősödése emlékeztetett arra, miért is nem a könyvtárban ülök szokás szerint, vagy éppen a klubhelyiségben: bentről egyre erősödő nevetés és zeneszó szűrődött ki. Elkezdődött a Karácsonyi Bál. Míg be nem léptem a Roxfort meleg falai közé, észre sem vettem, mennyire lehűlt kint a levegő - elvégre december közepe volt már.

Bent legalább a fél Roxfort jelen volt már. A négy asztal eltűnt középről, helyette óriási táncparkettet biztosítottak, jobb oldalt székek és kerek asztalocskák várták a pihenni és beszélgetni akarókat, vele szemben pedig pogácsák, minitorták és puncs állt vajsör társaságában. Az egész Nagyterem fehérbe és halvány kékbe öltözött a mennyezeten is látható havazás tiszteletére, amit a diákok - leginkább a lányok - színes ruhái tarkítottak.

Lyndyt azonban még mindig nem láttam, így kézbe vettem egy vajsört, hogy eliszogassam, ameddig várok - mintha csak hozzám érkezne a lány. Épp elfordultam a pulttól, mikor megláttam a belépő párost. Ahogy sejtettem, Rosier oldalán feszített, szerelmesen karolt belé. De még Evan Rosier sem ronthatta el azt, ami ezután következett.

Míg a lányok többsége földig vagy bokáig érő, színes ruhakölteményt viselt, addig Lyndy egy combja közepéig lógó, dereka alatt bő, felsőtestén feszes, pántos, csipkés, fekete ruhácskát vett fel egy fekete, magassarkú platform cipővel. Barna haját lazán kiengedte, enyhe hullámot csempészett bele, így a rajta lévő sötét színek tökéletesen kiemelték mélykék, csillogó szemét. Nem csicsázta magát fejdísszel vagy éjszerekkel, csupán a szokásos fekete kontúrt festette fel szeme köré, és körmeit lakkozta ki. Elképesztő volt. Ott álltam a pultnál, teljesen lefagytam, és őt bámultam leplezetlenül. Ahogy belépett, sétálás közben körbehordozta tekintetét a teremben, majd mikor meglátott engem, vigyora kiszélesedett, és szabad kezét nem felemelve, combja mellől, titokban intett nekem. Nem képzelgés volt, nem bebeszélés: valójában ott táncolt az önfeledt boldogság, mikor észrevett.

Ez volt a mi első titkos pillanatunk az este folyamán.

Ahogy szállingóztak a diákok a terembe, egyre nagyobb lett a zűrzavar, amiben a zene és a beszédhangok keveredtek. Mindenki kipirultan táncolt, ugrált, italért járt, de én egyre csak ültem az asztalomnál, s felváltva ittam a puncsot és a vajsört, miközben le nem vettem tekintetemet Lyndyről. Ahogy barátai körében ugrált, bulizott, a szoknyája minduntalan fel-fellebbent egy kicsit, így láttatni engedte feszes combját - s szégyen, nem szégyen, én ezekért a pillanatokért éltem aznap éjjel. Lyndy, Evan Rosier, Mark Warrington, és Lyndy barátnője, Bethany Ray időnként félrehúzódtak, összehúzva magukat nagyokat nevettek, s körbeadtak valamit, majd mentek vissza tombolni.

Furcsa volt ilyennek látni a lányt, de igazából még annak is örültem, hogy ezt az oldalát is megismerhetem - ha a leskelődés árán is...

Egyszer aztán Lyndy közelebb hajolt barátaihoz és a zenét túlharsogva kiáltott valamit, amire Rosier válaszolt, de a lány tiltakozva elutasította. Hátat fordított a másik háromnak, s kifurakodott a táncparkettről. Hirtelen felém kapta fejét, s mélyen-keményen a szemembe nézett, de közben meg se állt. Mintha testem értette volna a ki nem mondott üzenetet, felhajtottam a maradék vajsört, s nyugodt, nem feltűnő tempóban utána eredtem. A tisztes távolságot megtartva követtem őt ki az udvarra.

Ahelyett azonban, hogy a rózsaalagútban indult volna el, kisétált a fények és a növények közül a hóesésbe, s megfordulva farkasszemet nézett velem.

- Nem csinálhatod ezt - szólt nyugodt, de kemény hangon, mikor én is odaértem, s pár lépésre tőle megálltam.

- Mit? - tettettem a hülyét.

- Láttam, hogy egész este néztél, és mások is látták valószínűleg - felelte, s közelebb lépett hozzám. Nem tudtam mire vélni ezt, de én nem mozdultam.

A benti hangzavar csak tompa háttérzajnak hatott ott az udvaron, a lámpások és a teremből ablakon át kiszűrődő fények távoli, enyhe félhomályt biztosítottak nekünk, de így is láttam, ahogy a fehér hópihék a hajára szállnak, s megpihennek rajta. Még csodálatosabbá tették őt - bár ezzel nem tudtam foglalkozni akkor, hiszen szavai mellbe vágtak. Látott?

- Én... - kezdtem volna, bár én magam sem tudtam, mit akarok mondani neki.

- Remus - vágott a szavamba, s még egy lépést tett felém.

Félbeszakított, de nem folytatta mondandóját. Némaság telepedett ránk, a külvilág megszűnt létezni számomra, csak az előttem álló, magassarkúval is apró teremtésre tudtam koncentrálni, s arra, hogy milyen szikra pattant közöttünk. Vagy csak én éreztem így?

Nem gondolkoztam, csak átéreztem azt a szikrát, azt a tüzet, mely mellembe gyúlt, s melyhez még csak hasonlót sem éreztem. Testem saját életre kelt: lassan mozdult meg alkarom, s óvatosan, lassan mutató- és hüvelykujjam közé vettem tenyerét, megsimogattam kézfejét. Nem húzódott el, így miközben megtettem a köztünk lévő utolsó lépést is, kezünkről arcára néztem. Fejét felemelve, hosszú szempillái alól pillantott fel rám, én pedig ennek hatására automatikusan lejjebb hajoltam. Szinte éreztem leheletét ajkaimon már...

- Vissza kéne mennem... - szólalt meg torkát köszörülve, s elhúzta kezét, majd engem megkerülve futásnak eredt.

Úgy szakított ki a mámorból, hogy akaratlanul is kiszakadt torkomból egy fájdalmas morgás, s úgy hasadt ketté a szívem, hogy majdnem elsírtam magam. De végül csak megköszörültem a torkomat, megigazítottam dísztaláromat, s én is elindultam vissza a kastély felé.

A mi kis titkunk marad ez is.