Kedvenc felhőmnek

Semmit sem hallok,túl sok a hang! (Ősz)

Az utca kihalt, sehol egy lélek. A nap is lenyugvóban volt. Az átható vörös, fehér és sárga villanykörték rovarokként vibráltak a lélektelen üresség felett. Hazafelé ballagtam

Jobb-bal, jobb-bal

Halk zene osont a szél hátán valahonnan. A nő arra vette az irányt.

Jobb-bal, jobb-bal

- Ni-ni, még akad egy üres pad!- gondoltam és gyorsan letelepedtem egy nyújtózkodó, tarka macska mellé. Úgytűnik nem szeret osztozni. Leugrott, hogy új helyet keressen saját világa magányának.

Jobb-bal, jobb-bal

A következő dallam fájón csendült, ahogy a fiatal vonója táncot lejtett a hegedű húrjain. Emma hátradöntött fejjel hallgatta a zenét, miközben nem is hallotta. Szája meg-meg rándult hűvösen de szóhoz, nem jutott.

Először támadt az érzés, aztán a meggyötört sikoly... aztán csend. Csak az átható csend és homály maradt.
Mindenki úgy kerülte, mint a feszületes szent embert, vagy épp dübörgő léptekkel közeledett.

Jobb-bal, jobb-bal

Úgyvlem valaki mentőért kiáltott. Én kétrét görnyedtem a hangok súlya alatt.

- Halgass!- jött végre szó a torkomból.- Hal- halgassatok!- mely végül végtelen sikoltásba torzult.

Jönnek értem.
Jobb-bal, jobb-bal
Megszűnt. Nem tudom mikor és hogyan, de eltűnt minden. Az utcazenész, a macska, sőtt még a hangok kavalkádja is.

Emma ismeretlen helyen ébredt. Dea a fehér falakról és vas ágyakról sütött, hogy nem egy beteg találta itt meg eszméletét.

Talán mégsem tűnt el minden. Azok átkozott léptek viszhangja maradt. Vagy ez már a valóság? Valaki közeledik?

Jobb-bal, jobb-bal

Egy idős hölgy lépett be és elindult felém. De nem állt meg az ágyamnál.Tovább haladt, mint aki észre sem vett. A mellettem lévő ágy szekrénykéjére helyezte a markában szorongatott kicsi csokrot és csókot lehelt az ágyneműhalom alatt gubbasztó csöpp ember homlokára. Azthiszem a hogyléte felől érdeklődik. Csak a távolodó csoszogásra emlékszem és az óra kattogására.

Jobb-bal, jobb-bal

Nagyon későn, amikor a csillagok járása szerint már elmúlt éjfél is, a nő tágra nyílt szemekkel bámult, ahogy az ágyban hevert. Csak a teste aludt. Lelke lezuhant és a fekete semmibe csapódott, amit a semmi váltott, majd az újabb semmi és megint, és megint.
Aznap is a kedves arcú hölgy neszezése keltette fel.

Jobb-bal, jobb-bal

A napok kezes lovakként ügettek tova. Mígnem egyszer mérhetetlen zokogásra ébredtem. A festett arcú hölgy lefolyt sminkje alól fennhagnon szólongatta kedvesét. Nevét ismételgette, és mégegyszer próbálta magához szorítnai. Próbált visszaadni neki valamennyit az elveszített melegségből. De ez nem segített, teste érintése hideg maradt. És a hideg számára a halállal volt egyenlő, és a halál, nem tűr maga felett urat.

Napok óta, mintha most vett volna észre először. Hozzám fordult és megszólalt. Lassan beszélt, szemhéja emelkedett- süllyedt:

-Fiatal hölgy, addig szeressen amíg van kit! Addig éljen amíg van miért..
- A férjem meghalt, a kislányommal együtt.-Suttogtam. A baleset óta igyekszem nem beszélni róla...megteszik a hangok. De úgy éreztem tartozom ezzel, én is része voltam valaki nagy fájdalmának.

A nyakamba borult, majd komótosan, szipogva elballagott.

Jobb-bal, jobb-bal

Ezek után bejárt hozzám, időnként virágot is hozott. Bár gyanítom, csak nem képes még teljesen elengedni férjét, és azzal, hogy megtartja eme szokását, visszajár ide, nem is kell neki. Elbeszélgettünk sok mindenről. Sokat látott nő volt. Mígnem, egy nap nem jött, és másnap sem, és azután sem. Csak halk csoszogásának viszhangját hagyta maga után.

Jobb-bal, jobb-bal

Utolsó éjjelén, Emma megint nem aludt jól. Összegyűrődött a sötétben akár egy égő, elsorvadó pappírlap. Testének minden redője és hajlata üsszerándult körötte és tik-tak, kattogott az óra, tik-tak és megint tak, hogy tovább sorvadjon.

Nem bírta tovább. Lassan elindult. Csak neki a világnak.

Jobb-bal, jobb-bal

És most itt vagyok. Nem tudom miért vonz így az alattam elterülő „semmi". Csak pihenni vágyom. Arra a hosszú, csendes halhatatlan álomra. De valami befészkelte magát a gondolataimba. Mivan ha mégsem lesz utána semmi? Meghalsz és nincs semmiféle folytatás...

Vége. Semmi nem marad. Valaki még persze egy ideig fog rád emlékezni, de nem sokáig. Meghalnak a hozzátartozóid is. De ez már mitsem számít! A nő már nem gondolt semmi különösre. Már nem gondolkozott.

Odalenn a téren, utcai lámpák fénye tébolyult elemlámpák pászmáihoz hasonlóan táncoltak.

Csak egy aprócska lépés.

Bal-jobb.