Fekete Hópehely

         Lassan feljött a nap a horizont fölé és különleges fehér tollairól visszaverődött szinte minden fény. Ha valaki fölülről nézett volna rá, úgy festhetett, mint egy madár alakú folt, melyet a nap szándékosan nem színezett ki a föld vásznán. Még ezt is taszította. A fényt, amely minden más közelébe legalább egy kevéssé odafért, tőle úgy fordult vissza, mintha csak undort érezne a puszta létezésétől is... Magasan a többi fölött szárnyalt, hiszen kénytelen volt. Be nem fogadták, közéjük hát nem ereszkedhetett, alájuk még inkább veszélyes volt merészkedni, mivel ösztönösen rátámadtak volna. Ezt alaposan megtanulta, a természetes kiválasztódás szabálya a világon mindenre érvényes, a legkisebb hangyától a dögevő hiénákon át egészen a csúcsragadozókig. Aki nem „normális", nem olyan, mint a többség, annak a létezés peremén kell ellenállnia az őt kifelé taszító erőknek... Azonban előnye is van a végtelen mélység folyamatos, rémisztő látványának. Életben maradásra ösztönöz a félelem által és éberen tart, hiszen a legapróbb figyelmetlenség is végzetes lehet... 

       A horizont felől termőföldek közeledtek, ő pedig apránként szándékosan hátra maradt a rajtól, majd lejjebb ereszkedett. Odaérve látta, hogy a növények között egy ember jár fel-alá, de mit sem törődve vele leszállt. Nem történt semmi, így hát csipegetni kezdett. Jó pár perc telt el így, ezért hát egyre biztosabb lett abban, hogy továbbra sincs veszélyben. Az idő haladtával figyelme egyre tompult, míg végül teljesen elapadt. Kis idő múltán azonban két óriási láb indult meg felé a sorok közti csapáson, földes mormogással talpuk alatt minden egyes lépésnél. Közvetlen mellette álltak meg, de ő rá sem hederített, félelem híján ugyanis csekély indokot látott, hogy ezt a remek lehetőséget elszalassza. Minden szem élelemre, minden apró magra szüksége volt, ami neki maradt. Teltek a másodpercek, azonban továbbra sem történt semmi. A két láb mozdulatlan maradt, ahogyan a rajtuk nyugvó test, és az abból kiálló, botot tartó karok is. Csak a szél hallatszott, semmi más. Az árnyékok lassan összébb húzták magukat, mert féltek a felkelő nap fényétől. Csend volt. Túl nagy csend, és túl sokáig...

                                                                                                *

      Az egész akkor indult, mikor a nyugtató homály megrepedezett, és fehérség ömlött be, egyre több és több, mindenhonnan. Végül teljesen eloszlott a burok, és elnyelte a fény. Pupillája szűkült, és lassan hozzászokott a vakító világossághoz, majd néhány magasba nyúló barna kart kivéve minden elkékült. Körbetekintett. Egy fészekben találta magát, körülötte a többiek hasonlóképp tehetetlenek voltak és mocorogtak. Aprók voltak és rózsaszínűek, fáztak, éhesek voltak és visítottak, mint a fába szorult féreg. Valamivel nagyobbak is voltak, de nem sokkal, talán egy, vagy két nappal bújhatott ki később. Idővel halkulni kezdett a vinnyogás, ezzel párhuzamosan egy fekete pont jelent meg a fenti kék tengerben és lassan növekedni kezdett. Ahogy közelebb ért és szélesedett, két vékony, piszkosfekete szárny bontakozott ki. Kecsesek és áramvonalasak voltak, de hibátlannak közel sem mondhatóak. Egyenetlenségek és sebhelyek tarkították mindenütt, több toll is hiányzott, piszkos volt, az erőfeszítésektől tépázott. A nagy szárnyak behajlottak, és a nagy madár nagy suhogással leszállt fészke szélére, és nagy csőrét lehajtva apróra zúzott falatokat tartott az apró fiókáknak. Belehajolva egész fejük eltűnt a hatalmas üregben, kihúzva pedig már csak elégedett csivitelést hallattak. Egyesével mindegyik megismételte ezt, újra és újra, míg minden el nem fogyott. A nagymadár ezután kitárta nagy szárnyait, megsuhogtatta azokat, szélvészt zúdítva az alattuk hánykolódó fiókákra, és ösztöneit követve ismét elindult, hogy táplálék után kutasson... Ez a folyamat számtalanszor megismétlődött, közben a tenger is sokszor elsötétült, majd visszanyerte színét. Sötétben ugyanaz a megnyugvás öntötte el, mint mikor még vékony burkában élt. A különös nyugalom melyet az a félálomszerű állapot okozott, takaróként borult rá sötétben, amit a nap húzott magára, míg nyugovóra tért. Megmagyarázhatatlanul kellemes érzés volt, és legalább annyira várta minden alkalommal a fény fakulását, mint a nagymadár érkeztét. Ekkor még csak sejtelem volt, hogy bármiben egy szemernyit is különbözne a többitől, talán még annak is csekély. Aztán pelyhedzeni kezdtek a tollaik...