Szívdobbanás

1.rész

Baekhyun
Unottan ültem a házamban, egy pohár vörös bor társaságában. Egyedül... Este... Ismét... Na még mit nem... Én aztán nem leszek megint egyedül. Gazdag vagyok nem igaz? Bármit megtehetek...
Magamra kaptam pár ringyós ruhát, majd elindultam egy régi barátomhoz aki meghívott a bulijára, de azt mondtam nem megyek

- Szia Channie. Áll még a meghívásod a bulidra?- kérdeztem lassú léptekkel elhagyva hatalmas házamat, majd kiléptem az útra, tipegve rajta, hogy el ne essek, vagy éppen csússzak, a már napok óta tartó eső miatt

- Persze. Gyere hamar már nagyon várlak és a buli is kezd beindulni- hallottam ahogy arrébb lépdelt, hogy tudjunk beszélni a bömbölő zene miatt

- De azért vigyázz, mert csúszós az út- intett óvatosságra, majd letettem a telefont, és elindultam a kocsim felé. Az én szeretett fekete Subarum...

- Nagyon imádlak ám, te kis drágaság...- ültem be az autómba, majd becsatoltam az övem, és elindultam. Pár percnyi vezetés után már ott is voltam. Kiszálltam az autómból, bebasztam az ajtaját, felmentem a Chan házához vezető hosszú lépcsősoron, és berontottam

- Megjött a bulik királya...- sugott össze mindenki a hátam mögött, de őszintén? Leszarom. Én vagyok itt a király... Ezt mindenki tudja
Csak úgy vedeltük a sok piát, Channel még le is feküdtem... Minden olyan jó így...

- Jó reggelt- feküdtem rá, csókolgatva őt, ahol csak értem

- Mit csinálsz?- hallottam dörmögő hangját, amin elmosolyodtam egy csókot lopva tőle, de ő csak eltolt magától - Baek. Részegek voltunk, lefeküdtünk ennyi. Én nem szeretnék semmi többet mint barátság...- Én hülye... És még azt hittem, hogy szeret... Minél előbb el akarok innen tűnni...
Magamra rángattam a cuccaim, és elkezdtem lefelé futni a lépcsőn

- Valaki öljön meg...- ültem be a kocsimba, majd amilyen gyorsan csak tudtam elhajtottam. Könnyeimmel küszködve vezettem, az utat sem figyeltem, csak mentem előre, amikor hirtelen valaki nekem jött oldalról. Egy sikítást hallottam, majd furcsa hangokat, és látásom elkezdett egyre jobban homályosodni, mígnem teljes sötétség telepedett rám, és nem tudtam magamról semmit
Nem tudok mozogni... Nem látok semmit... Meghaltam volna? Talán az lenne mindenkinek a legjobb, hogy ha már rég halott lennék

- Byun Baekhyun 21 éves. Élet halál között volt, de az orvosok megmentették. Még épp időben...- hallottam egy halk hangvoszlányt, majd lassan kinyitottam a szemeim, de még mindig homályosan láttam. Pislogtam egy párszor, és egyre élesebben kezdtem látni. Hol vagyok?! Ültem fel egy hirtelen mozdulattal, ami rossz ötletnek tűnt, ugyanis a bordáim iszonyúan fájtak...

- Aaauu...- szisszentem fel a bordáimhoz nyúlva, amikor megláttam a karomból kilógó hosszú csövet. Infúzió? Kórházban lennék?

- Jó reggelt. Látom felkeltél- mosolygott rám kedvesen egy fiatal srác. Széles mosolya következtében szeme csak egy csík lett. Kis cuki...

- Hogy érzed magad?- lépett az ágyamhoz. Egy orvos lenne? Nem akkor lenne rajta köpeny... De rajta csak egy hálóing van amit a betegekre szoktak adni a kórházakban. Tehát ő is egy beteg itt. De, hogy kerültem ide? És mit keresek én itt?

- Hát elég szarul...- vágtam rá egyből, halványan elmosolyodva

- Hát ne csodálkozz azután a hirtelen felülésed után, mert 3 bordád eltört

- Várj... Te tudod mi történt velem?- néztem rá, mire a srác bólintott - És elmondanád, hogy mi történt?- tettem fel újabb kérdésem

- Persze. Az orvosok mondták, hogy autó baleseted volt, eltört 3 bordád agyrázkódásod volt, belső vérzésed, és majdnem leállt a veséd. Az életedért küzdöttek egy több órás műtéttel, és hetek de lehet már hónapok óta itt feküdtél kómában, és most felkeltél- mondta el pár perc leforgása alatt, én pedig alig tudtam felfogni, hogy most mi is történik. Heteken át kómában lettem volna? És ki ez a fiú? És miért van itt? Neki vajon mi baja? Annyi meg annyi kérdésem van, de nem akarok mindent rázúdítani...

- Köszi az infót. Egyébként Baekhyun vagyok- mutatkoztam be

- Sehun- mondta kicsit oldalra döntve a fejét

- Hány éves vagy? És... Miért vagy itt?- meredtem rá, feltéve a fontosabb kérdéseim. A többi egyenlőre lényegtelen

- 19, és szívbeteg vagyok már kiskorom óta... És egy párszor be kellett jönnöm ide, szóval úgy ismerem már ezt a helyet mint a tenyeremet. Ha gondolod körbe vezetlek- erőltetett magára egy mosolyt

- Rendben köszi- mosolyogtam rá, majd lassan felkeltem, persze a segítségével, és belé kapaszkodva lassan elindultunk. Remegtek a lábaim, szinte alig bírtam állni, ezért kénytelen voltam izmos karjaiba kapaszkodni. Lassú léptekkel haladtunk, és beszélgettünk... Az életünkről. Arról, hogy én egy gazdag befolyásos ember vagyok, és arról, hogy ő már gyerekkorától itt éli az életét, és szinte ki sem tud mozdulni innen

- Tényleg nem láttad még a várost?- néztem rá nagy szemekkel, amit azt hiszem nem kellett volna...

- Hát még nem tutdam felfedezni Szöult mivel ide vagyok kötve... De mindegy is csak... Csak nézzünk körbe... Ez itt az ebédlő és- folytatta volna tovább, de félbe szakítottam

- Ennyire súlyos?- kérdeztem végig simítva az arcán. Szemei bekönnyeztek, de még csak ott éktelenkedtek gyönyörű szemeiben, és nem gördültek végig az arcán, hogy a padló elnyelje sós könnyeit

- Még van remény... Ha egy éven belül kapok új szívet akkor túlélem... Ha nem akkor meg nem...- mosolygott rám, nem is tudom elmondani, hogyan... Annyira... Furcsa... Fájdalom tükröződött szemeiben, és azt hittem most jöttem rá, hogy mi is az az igazi fájdalom

- Sehun nyugi... Én itt leszek melletted történjen bármi...- simogattam meg az arcát. Érintésembe belebújt mint egy kiscica, amin elmosolyodtam. Olyan édes... Mint egy nagy gyerek.. De hiszen az is... Én pedig egy kibaszott felelőtlen felnőtt... De ez a fiú most megmutatta nekem, hogy mennyivel másabban is lehet élni... Szerintem én egy napot sem éltem volna túl az ő helyében... Igaz még csak most ismertem meg, de... Úgy érzem, hogy ha a közelemben van a szívem egy hatalmasat dobban, és olyan gyorsan ver, mintha ki akarna ugrani bordáim fogságából...