A ház

1.fejezet

A kocsi út néma csöndben telt. A szüleim nem voltak képesek elkísérni az intézményig, ahol mostantól élni fogok. Ülök a rendőr autóban és hallgatok. Az intézet egy erdő közepén található, és száz kilométeres körben senki és semmi nincs. Megfelelő hely olyanoknak mint én.  Bár szeretném tudni milyen is vagyok én.
Egy hete az életem még normális volt. Otthon éltem a szüleimmel, a két testvéremmel és a macskánkkal. Az öcsém folyamatosan heccelt és eldugta a cuccaimat, a húgom pedig babázással töltötte a napjait. Aztán eljött az erdei túra, eltévedtem, a rendőrségen kötöttem ki, majd elkönyveltek mint mentálisan nem ép személyt. Konkrétan ezek a szavakat használta a kirendelt pszichiáter. Tudom mert a rendelőjének olyan a fala, mint a papír. Most pedig itt vagyok egy autóban kettő zsaruval, akik nem képesek másról beszélni csak a tegnapi meccsről. De nem ölhetem meg őket a bárgyúságuk miatt mert rendőrgyilkosságért nagyon sok évet kapnék.
Néhány őrjítő óra után végre rátalálunk a hatalmas kovácsolt vas kapura. Miután a vezető zsaru megmutatta a jelvényét és benyögte a nevemet, lassan kitárult és behajtottunk rajta. Az ajtó előtt kivette az egyikük az aprócska bőröndöm és elköszönt. Olyan gyorsan hajtottak el, hogy csak porzott utánuk az út. Gondolom be voltak tojva tőlem egész út alatt.
-Gondolom, te vagy Dakota.-lépett ki egy őszes hajú, ötvenes nő az ajtón.- A nevem Wendy Griffin. Üdvözöllek nálunk. Kérjek menjünk be. Ott bemutatom neked a kirendelt kísérődet.
Aztán bementünk az épületbe, ahol egy túl vidám lány várt minket és teljes extázisba jött az érkezésemtől. Wendy elmondta, hogy a lányt Erica Stephensnek hívják és Ohio-ból származik. Alapból nagyon aranyos számomra kicsit túl pörgős. Miután Wendy távozott személyesebbre vette a figurát.
-Üdvözöllek ebben a kizárólag fiatalkorúak számára használatos mentális betegségeket kezelő intézmény.-mondta ki hivatalos hangnemben.
-Nagyon szépen körbeírtad a sárga ház kifejezést. Te miért vagy itt?-reagálok.
-Csak semmi udvariaskodás, egyből a lényegre, mi?-kérdez vissza.
-Ez az, ami érdekel. Olyan normálisnak tűnsz el nem tudom képzelni miért lehetsz itt.
Szembe fordult velem a kihalt folyosón és így folytatta, olyan komoly arccal, amit ki sem néztem volna belőle.
-Itt mindenki normális. Csak el akarnak hallgattatni ezt jó ha tudod. Néhányan durván kezelik itt ha dilisnek nézik őket. Amúgy pont a szobánk előtt álltunk meg. Isten hozott itthon.-kinyitotta az ajtót és beléptünk.
-Ami azt illeti nem is olyan rossz mint ahogy elképzeltem.- csak két ágy és két íróasztal, valamint egy nagy beépített szekrény volt a szobában. Ami pedig megfogott az a kilátás. Bár még csak március volt de a meleg idő miatt már rügyeztek a fák. Egy tó terült el a hatalmas tisztáson, amit körbefogott a jó két méter magas kerítés.-Legalább nincs rács az ablakon. Ez megnyugtat. Mióta vagy itt? Itt lettél ilyen vidám természet vagy ilyennek születtél?
-Neked aztán vannak kérdéseid. Úgy látom jóban leszünk mi ketten. Két éve vagyok itt és mindig ilyen vidám voltam.- válaszolta Erica, majd elkezdett visszaszámolni a kezén.
-Te most mit is...- de nem kellett befejeznem mert mikor a nullához ért megszólalt a szobába beszerelt rádió. Csöngetés hallatszott, majd elcsendesült, de odakintről a folyosóról hangzavar hallatszott be.
-Vacsora idő. Így jár, az aki későn érkezik, nincs ideje kicsomagolni.
Elindultunk lefelé a lépcsőn és meglepetésemre Erica beszélni kezdett.
-Az előtt normális életem volt. Aztán egy este buliba mentem a barátaimmal, és egyszer csak úgy döntöttem, elindulok egyedül haza, mert hát igen ennyire hülye voltam. Azt tudni kell háttérsztoriként, hogy abban az időben egy sorozatgyilkos uralkodott a városban. Láttam egy nőt meghalni, Dakota. Szörnyű volt. Másnap bementem a rendőrségre, hogy jelentsem egy vámpír volt a gyilkos, három nap múlva már itt aludtam. A szülei agyát teljesen kimosták, el sem kísértek. Havi egyszer találkozunk, néha beszélünk, de ennyi. Ez az én sztorim.
Az a durva, hogy az én sztorim is hasonló.
-Én vérfarkast láttam. Anya minden tanév első napján elvitt a suliba még idén is pedig tizenhat éves vagyok, de ide nem jöttek. Reggel annyit mondtak, hogy ez lesz a legjobb nekem és beültettek a kocsiba. Még annyit sem mondtak, hogy hiányozni fogok.
-Lám,lám,lám.- mikor az étkezőbe értünk egy nagyobb darab nő fogadott, akinek már az arcáról leolvastam a színtiszta megvetést.-Látom van egy új tagunk. Perkins felügyelő vagyok, és ön?
-A nevem Dakota Hanson. Ma érkeztem.-válaszolom udvariasan.
-Rendben menjen a helyére. Még találkozunk.-ennyivel lerázott.
Mikor már hallótávolságon kívülre ért, újra beszélhettünk.
-Ő volt Perkins, az egyik legkegyetlenebb. Csak vele ne kezdj ki és arany életed lesz itt, ellenkező esetben meg kell majd szeretned a földi poklot.-Tájékoztat Erica.
-Hú. Itt sokan vannak.- nézek körül a tágas étkezőben, amiben vagy háromszáz vele hasonló korú diák ül. Ericával beálltunk a sorba és kiválasztottunk egy asztalt. 

A vacsora után még maradtunk egy darabig, aztán megtörtént a veszedelem, amikor felálltam az asztaltól. Épp valamit mondtam Ericának fordulás közben, és aztán bamm. Beleütköztem egy falba. Vagyis egy emberbe. Te jó ég a világ leghelyesebb srácába ütköztem bele és most a hófehér pólóján ott virít a spagettim maradéka. Az arca elkomorult, a barátai gúnyos, baljóslatú pillantást vettetek rám. CSODÁLATOS ELSŐ BENYOMÁS, nemde?