Segítségre éhezve

Nincs idő

Én most csak kiírom ezt az egész tébolyt az elmémből. Senki sem ért meg, ha meg megért, nem tud segíteni. Vagy tud segíteni, de elzárkózom. Az utóbbi időben lassan, apránként falat emeltem magam köré, mert féltem. Félek az érzelmektől, a megvetéstől, a sajnálattól. Egy depressziós embernek nem sajnálatra, vagy megvetésre van szüksége, hanem segítségre. De hogy kérjen segítséget, ha mindenhonnan ezt kapja? Az elítélést, mert hegek vannak a karján? Az elítélést, mert más, mint a többi? Ha nem vagy olyan, mint a többi, a ,,tökéletes", te már egy senki vagy, észrevetted? Ha nem tudod miről beszélek, menj innen. Nem kell a megvetésed. Ha továbbá is itt vagy, és olvasod soraim, akkor te is olyan vagy, mint én, vagy meg akarsz érteni. Érdekel, mi van velem. Hasonlítunk. Had meséljem el a történetem. Név nélkül, személyiség nélkül könnyebb beszélni magadról, itt olyan dolgokat fogok megosztani, amiről szinte senki sem tud. Senki.

2018. 03. 17. - Egy 16 éves, lassan 17 éves tini vagyok. Ez még semmiség, több millió ilyen ember van, mint én. Ahogy ezt olvasod, azt hiszed, ez csak egy olcsó regény, ami a fejemből pattant ki. Nem.

Minden az elején kezdődött. Az első negatív emlékeim olyan 8 éves koromra tehetőek. Szörnyű éjszaka volt, máig kísért. Apa még velünk lakott. Mindenhol a sörösdobozok elrejtve, anya elől, persze én ekkor nem tudtam. Apa gyakran dugta el, én nem értettem, miért titok, hogy valaki iszik. Anya persze tudta, de nem akart erről sosem beszélni. Mindig, mikor elküldtek aludni, ők veszekedtek. Minden egyes éjjel ez volt a habit. Apa mindig azt mondta anyának, hogy a játszótérre visz, de mindig a kocsmában kötöttünk ki. A kocsmában nőttem fel, én akkor ezt nem bántam. Az emberek kedvesek voltak, részegek. Emlékszem, mikor sakkozni jártam, apa elvitt ismét a megszokott kocsmába, és lepasszolt egy bácsinak, aki sakkozott velem. Emlékszem, boldog voltam, mert legyőztem a férfit, pedig hagyta magát, nehogy a boldog kisgyerek egy sírós görccsé váljon. Visszagondolva szégyenemben elsüllyednék, de már nem tudom megváltoztatni ezt. Anya megelégelte, és már velem egy szobában aludt. Én továbbra sem értettem semmit. És akkor jött el a végzetes éjszaka. Apa ránk törte szinte az ajtót, és tombolva, csapkodva, üvöltve lépett be. Fenyegetőzött, hogy anyát elviszik a rendőrök. Az emeletes ágyam szélébe kezdte verni a fejét, hiába kérte anya, hogy ne a gyerek előtt csinálja. Zokogtam, és kiabáltam. Apa erre elővette az akkoriban még menő, nyomógombos Nokiát, és eljátszotta, hogy a rendőrökkel beszél, és elviteti anyut. Én üvöltöttem, hogy ne tegye ezt, de nem hallgatott rám. Apa egyre dühösebb és kontrollálhatatlanabb lett, a telefont fogta, és az ablaknak vágta, amely hatalmas csattanással pattintotta le magáról a telefont, megfenyegette anyát, hogy megöli, majd távozott. Azon az éjjelen anyu magához ölelve próbált engem megnyugtatni, hogy bizony nem viszik el őt a rendőrök, és hogy ne aggódjak.  Nem sokkal később anya megkérdezte, hogy mi lenne, ha elköltöznénk, én meg boldogan vágtam rá, kis naivan, hogy persze, menjünk. Nekem akkor volt egy macskám. Thomas volt a neve, egy gyönyörű kandúr. Ivartalanított, amikor fiatal volt, homlokán egy szürke folt volt. Nagyon agresszív macska volt, sajnos a költözésnél nem jöhetett velünk. Apa nem akarta magánál tartani, így elajándékoztuk. Soha többé nem láttam. Egy vadállat voltál, Thomas. Talán már nem is élsz, de hidd el, nekem mindig is sokat jelentettél, kiscicám, és sose felejtelek el. Talán egy év múlva mi elköltöztünk onnan, apa a lakásban maradt, mi pedig ugyan a városban maradtunk, de elköltöztünk egy kisebb panelba. Nem számítottam rá, mikor ott volt egy idegen férfi. Emlékszem, vele egy buszon találkoztunk, és majdnem elfelejtett leszállni, annyira jól elbeszélgettek. Számomra ez a férfi idegen volt, és a legkevésbé sem szimpatikus. Külsőre egy izmos, tetovált, rövid hajú férfi volt, akivel talán nem is lett volna baj, de úgy éreztem, elveszítem miatta anyut. Elhanyagolt. Körülbelül 1,5 évig tartott ez az időszak, mert összevesztek, és a férfi különköltözött. Úgy tűnt, minden a régi lesz. Boldog voltam, amiért anya végre boldog, és nem kell tartania aputól, ám, egy gyereknek mégis nagy "veszteség", ha egy gyereknek egy csonka családban kell felnőnie. Minden hétvégén látogathattam, de apa állapota nem változott. Még mindig ivott, és nem foglalkozott velem, de én akkor is szerettem. Az iskolában már első osztály óta bántottak, és sértegettek. Emlékszem, másodikban annyira eldurvult a helyzet, hogy a falhoz nyomtak, és meg akartak fojtani a tulajdon osztálytársaim, de időben leválasztották rólam a srácot. Az iskolai bántalmazások egyre rosszabbá váltak. Ahogy teltek az évek, egyre rosszabb lett. Alsó tagozatban annyira nem durvult el, mivel egy remek osztályfőnökünk volt (Innen is puszillak Kriszti néni!), de amint átléptem felső évfolyamba, maga a pokol volt. Legalábbis én azt hittem, az a pokol, akkor meg sem említem a középsulit. Felső évfolyamban egy nagyon rossz osztályfőnököt kaptunk, Erzsi nénit, alias Bözsit. A lehető legrosszabb volt. Semmi sem volt neki jó, mindig úgy beszélt mindenkivel, mint a kutyával, és én ekkor kezdtem el lázadni. Visszabeszéltem, kezelhetetlenné váltam vele szemben, érdekes módon, egy tanár sem panaszkodott rám, csak ő.  Én egy olyan lány voltam, aki a legszakadtabb ruhákban képes volt bemenni iskolába, nem törődtem a külsőmmel, és a többiekhez képest kövér is voltam. (vagy jó súlyban, modellbabák között?) Az iskolában elterjesztették rólam, hogy leszbikus vagyok, mert az öltözőben a legjobb barátnőmmel szemben voltam képes öltözni, nem pedig neki háttal, mert beszélgettünk. Vicces, nem? Leszbikus, mert mikor öltözés közben beszélget, arra fordul, amerre a partnere van.  Terjesztettek több pletykát is rólam, de talán ez volt a legdurvább. Mindig engem tettek vicc tárgyává, hiába próbáltam megvédeni magam, hiába tettem bármit, mindig én voltam a gáz. Volt, hogy mellém álltak, de amint elhittem, hogy vannak barátaim, azonnal hátbaszúrtak. Egy lány volt mellettem végig, és mint minden barátságban, voltak kisebb-nagyobb viták. Emlékszem, mikor versenyeztünk a teremig, és félrelöktél, és így nyertél, én meg megsértődtem. Egyszerűen nem tudtam veszíteni. Te sírva jöttél hozzám bocsánatot kérni. Emlékszem, mikor valamiért összevesztünk, és megaláztalak a többiekkel együtt. Ha hiszed, ha nem, nagyon sajnálom, és emiatt a mai napig lelkiismeret furdalásom van. Örülök, hogy te a mai napig a legjobb barátnőm vagy, Amy. Immár 10 éve. Örülök, hogy a hibáimmal együtt szeretsz. Térjünk át egy kicsit a magánéletre, mielőtt folytatnám. Anya egy pékségben dolgozott takarítónőként, és idővel nagymamám( anya édesanyja) odaköltözött hozzánk. Eleinte jó volt, jókat nevettünk, de egyre rosszabbá vált az egész helyzet. Elkezdett szidni, bántani szavakkal, egyre durvábban. Anya eleinte védett, majd azt nézte, kinek van igaza. Sosem voltam jó gyerek, de nem érdemeltem meg gyakran a szidalmazást. Volt, amikor igen, de nem mindig. 8. osztályban eljött a középsuli választás. Kaptunk egy papírt, amit azon a héten péntekre kért a tanárnő, holott hivatalosan jövőhét hétfőre kellett leadni. Anya eközben munkahelyet váltott, 3 műszakban dolgozott, és csak éjfélkor ért haza, azaz anyuval én nem találkoztam azon a héten. Én tisztelettudóan beszélni akartam erről az osztályfőnökkel, de ő üvölteni kezdett velem, hogy oldjam meg, maradjak fenn, leszarja mit teszek, de oldjam meg, vagy jövőre is 8.-as leszek. Én olyan szinten összetörtnek éreztem magam, ahogy ez a nő...Szörny a lelkembe tiport, hogy amint visszaértem a terembe, zokogni kezdtem. A lapot ledobtam, az arcom a markomba temettem, és a terem közepén sírni kezdtem, mire volt, aki nem figyelt rám, volt, aki odajött és magához ölelt (Igen, Bence, rád célzok. Fura ember voltál. Általában bántottál, de ha baj volt, mindig te voltál az első, aki segített.) És volt, aki nézte, hogy sírok e, vagy csak játszom az eszem. Végül lehiggadtam, és ez az ügy is sikeresen lezárult, bár erre nem emlékszem, mi lett a vége. Volt egy srác, aki a kisebbségből származott, nálam 2 fejjel magasabb, kövér srác volt, aki talán a legdurvábban bántott engem szóban. Rámaggatta a "Puding" nevet, állítva, hogy kövér vagyok, amiben talán volt/van igazság, de ő így is sokkal kövérebb volt, és ilyen dolgokkal rohadtul nem okés viccelődni, mert senkinek nem esik jól, főleg, ha ezen a dolgon nem lehet változtatni, mert genetika, vagy betegség. Tesióránk volt, és kimentünk focizni, mire ismét rákezdett ez a srác. Nem törődtem vele. Fociztunk, és egymás elleni csapatban voltunk. Mindketten mentünk a labdáért, mikor ő fogta magát, és rámarkolt a mellemre. Közöltem vele, hogy egy utolsó faszfej, és hogy leszarom mit tesz velem, mire elkezdett anyázni, és szóban ismét terrorizálni. Ekkor eltört a mécses. Amint megfordult, én minden erőmet beleadva belerúgtam a hátába. Ő megfordult, miután felocsúdott, és kihúzta magát miközben felém lépdelt, és fenyegetni kezdett, hogy meg fog verni, hívja a haverjait, megerőszakolnak, megölnek, és a többi jóság, mire én csak kihúztam magam, és közöltem, hogy itt vagyok, tegye meg, vagy hagyjon engem békén. Erre nevetni kezdett, mire olyan dühös lettem, hogy ismét nekirontottam, mikor hátulról megfogtak, és lefogtak. Üvöltöttem, hogy szétverem, de nem engedtek el. Tesióra közepe volt, és a tanár semmit sem tett. Ezzel a sráccal később is volt egy verekedésem, de az azért alakult ki, mert beszólt Amynek. 8. év végén volt egy úgynevezett "kisérettségink", ami olyan, mint az igazi. Nálunk ez döntötte el, hogy alkalmasak vagyunk e a 9. osztályra. Mindennel 5-össel végeztem, holott drága osztályfőnökünk, és irodalom-nyelvtan tanárunk az utolsó 1 hétben adta oda a 30 tételt. 

~folytatjuk, csak az írónak leszakadnak az ujjai~