Szakad az eső. Minden csendbe burkolózott. A víz elmossa a világ színeit. Az esőcseppek lassan folynak le a koporsó oldalán. Egy néma tömeg áll a gödör mellett. Mindenki néha csendben honol. Ezt az egyhangúságot csak az eső vad kopogása és néhány ember sírása töri meg. Én még mindig nem dolgoztam fel a történéseket. Egyik pillanatban még karjaim között tartottam, de hirtelen már a kórház padlóján rogytam össze, miután beállt a monoton sípolás. A világ megszűnt forogni, a madarak elhallgattak, a színek elhalványultak és az érzéseim eltűntek. A szívemet hatalmas kőhalom fedte be. Éreztem, hogy a fájdalom belülről emészt fel szépen lassan, mint egy betegség. A nyomás elviselhetetlenné harapódzik. Remegő végtagokkal hagytam el a temetőt. Szemem elvakította a halál fátyla. Hosszú séta után hazaértem épségben, de többé már nem otthon voltam. Csak egy házban, egy végtelenül üres házban. Csend honolt. A színek értelmüket vesztették, de az emlékek vadul rohamoztak. Hullámokban jöttek, amik lassan elleptek és éreztem, hogy megfojtanak. Ismét összezuhantam és zokogtam a padlón. Fejemben tisztán hallottam hangod. Értettem minden egyes szavad és belém hasította mosolyod, de soha többi nem foghatom kezed, nem csókolhatlak meg és nem szoríthatlak magamhoz, nem nézhetlek ahogy alszol és soha többé nem tudok már boldog lenni. Elvett tőlem a halál. Felálltam és a zongorához mentem. Felnyitottam a régi szerkezetet és játszani kezdtem. Semmi régóta ismert számot. Egy újonnan komponált számot próbálgattam. A szívem jajdulásai voltak a lenyomott billentyűben. Egyre vadabbul és jobban beleéve játszottam, mikor valami meleg érzés futott át rajtam, mintha valaki átkarolt volna. Hirtelen megfordultam, de csak én voltam ott. Én és a fájdalom.
- Bárcsak ne így történt volna mindez... - suttogtam a semmibe.
Visszahatottam a zongora tetejét és felmentem a hálószobába. Az ottani magány még nagyobb árnyékot vetett a szívemre. Az ágy mindkét fele meg volt ágyazva, de már csak engem várhatott. Fáradt lábam összerogyott az ágy szélén és azon nyomban elaludtam. Az éjszaka közepén riadtam fel ismét. A könnyek patakokban szöktek a szememből még álmomban is. Tudtam, hogy ez így tovább nem fog menni. Nem bírok élni többet. Még utoljára mindent rendbe tettem a házban. Mosolyogtam, hogy milyen szép életem volt és boldog lehettem, de nélküle nem akarok tovább élni. Megírtam az utolsó levelemet az ismerőseinknek és rokonainknak, hogy tudjanak róla. Utálni fognak és fájni fog nekik, hogy ezt tettem, de így nem leszek teher senki számára. Az ajtót bezártam és nem néztem vissza. A hegyi utakon végigmentem egészen a kilátóig, ami egy útkanyarulatban volt. Itt randiztunk először, itt csókoltam meg. Magyarán itt kezdődött minden még tíz éve. A kulcsaimat az autóban hagytam és átléptem a szalagkorláton. Egészen kiléptem a peremig, lehunytam a szemem és elrugaszkodtam.....
