Allure

Interferencia

"And when she needs to shelter from
reality she takes a dip in my daydream."

A fagyos levegő megnyugvásként hatott felhevült bőrömre. Alkoholmámorban úszva támaszkodtam a hideg vaskorlátnak, miközben a távolban a többieket figyeltem. A szemem előtt egyre több fénycsóva jelent meg, mintegy olajfestékként átmázolva az égbolt sötét palettáját. A zavar egyre nőtt, mindenki próbált hangosabban magyarázni a másiknál.
Persze, semmivel sem volt másabb, mint a többi tizenéves szilveszter estéje. Most lepillantottam: a kezeim rég átfagytak, a hajamon az éjszaka fényei ezüstösen játszottak, ám egy pillanat alatt megtört a varázs.
- Helena? Jössz nézni a tűzijátékot? – hallottam Josh hangját a hátam mögül. Elmosolyodtam, majd ráemeltem súlyos tekintetem, igyekezve minél több hálát belecsempészni egyetlen pillantásomba. Természetesen azonnal átlátott rajtam.
- Hel, minden rendben? Mi a... jesszus, te teljesen átfagytál, gyere ide! – vont ölelő karjai közé. Lehunyt szemmel hozzásimultam, erős karjaival gyengéden fogta át a derekamat. Ebben az ölelésben minden benne volt, amit szavakkal képtelenek voltunk elmondani egymásnak. S én csak élveztem bőrének illatát, miközben körülöttünk minden maradt: a zaj, a fények. Gyengéden eltolt magától, aggódó barna tekintete az enyémet kereste.
- Mi a baj?
- Semmi – feleltem, - csak elgondolkoztam.
- Na és min gondolkozol? – Közben bevezetett a házba, és leültünk a magas kétszintes ház nyikorgó falépcsőjére. Egyedül voltunk. Mindenki a tűzijátékot nézte, mi pedig őket az ablakon át.
- Annyira vakok... - néztem keserűen egy nagyobb csapatot, amint fiúk és lányok összeölelkezve, minden gátlást elfelejtve úsztak egymás érintésében. – Mindig mindenki ürügyet keres arra, hogy szenvedhessen. Mindig kell valami, amin az ember addig rágja magát, amíg felemészti. – Ránéztem. Részemről gyakori volt az ilyesfajta filozofálgatás. Más talán furcsának találta volna, de Joshról tudtam, hogy megért. Most csendben ült, és hümmögött. Éreztem, ahogy a belsőm felvidul: miután hümmög, mindig elejt valami szarkasztikus megjegyzést, amin én elnevetem magam, aztán témát váltunk. Joshsal ugyanolyanok voltunk.
- Az emberek mazochisták. Nem akarják észrevenni az igazi problémákat. Ezért teremtődtünk mi, anti-mazochisták, hogy ellenpólusok legyünk ebben a sivár valóságban. – mondta, én pedig ismét csak egyetérteni tudtam vele. Mély dialógusunkat a telefonom csörgése szakította félbe.
- Szia Apa. Boldog újévet! – mosolyogtam bele a készülékbe, hiába nem láthatta. – Várj, alig hallak... - magára hagytam Josht, és elindultam egy a zajtól távolabb eső szobát keresve. A nappaliban végre kiélesedett a vonal. – Fél óra? Jó, persze. Én kész vagyok. – ülőhelyet kerestem, azonban a szerény barna kanapén már feküdt valaki. A hangomra a hátára fordult, majd lassan felült, látszólag emlékeit kutatva. Fanyar mosolyra húztam a számat. – Jó, rendben. Szia.
Felismertem az alakot. Apró városunk, Sullivan középiskolákban igazán nem szenvedett hiányt. Az elitebb intézmények diákjai ha személyesen nem is, de hírből mindig tudtak egymásról. A hierarchia mindig győzött, és mindenki igyekezett a lehető leglecsúszottabb társaságot megtalálni, hogy aztán együtt drogozhassanak, vagy épp vénásan könnyítsék meg egymásnak az élet nehéz dolgait.
Az szemben görnyedő szánalmas srác Brianstorm High School tizenhét éves diákja, Mason Caulfield. Róla mindenki tudott legalább egy kínos sztorit, aki valaha is átlépte a Fluorescent Adolescent School küszöbét. Mindenki azt találgatta, hogy miért nincsen barátnője, hol töltheti  magányos estéit, és mi imponálhat neki.
És ez a manipulátor most itt ült az ütött-kopott kanapén, öntudatlanul, csapzott, félhosszú hajjal, én pedig próbáltam találni benne egy dolgot, ami vonzó. Nem találtam.
Ő közben megpróbált felállni, de azzal az erőfeszítéssel vissza is huppant, és fájdalmasan nyöszörgött. Sóhajtva odaléptem.
- Minden rendben?
Először fel sem fogta, hogy hozzá beszélek, amikor azonban érzékelte a jelenlétem, lassan, és fájdalmasan kinyitotta szemeit. Megszédültem. Még sosem láttam olyan tiszta, smaragdzöld szempárt... amely most vöröses színben játszott.
- Hoznál vizet? – nyögte. Némán bólintottam. Odaléptem a csaphoz, és egy pohárba hideg vizet töltöttem, majd mellé ülve odanyújtottam. Remegő kézzel vette át. Miközben ivott, rám emelte zöld tekintetét, és leplezetlenül méregetett.
- Kösz..
- Nincs mit. – próbálkoztam, de figyelmét még mindig a derekamon feszülő, fekete anyag kötötte le. Kezdett frusztráló lenni.
- Mondd, nem veszed észre magad? – kérdeztem felvont szemöldökkel. Zavartan hátrasimította kócos tincseit. Ő azonban nem az a fiú volt, aki egy ilyenért elnézést kért volna. Vagy egyáltalán bármiért.
- Kösz még egyszer. Mennyi az idő? – nézett végre a szemembe. Meg kellett keményítenem magam, hogy ne essek szét az egyetlen zöld szempár láttán. Közönyösen vállat vontam.
- Nem vagyok az órád. Ott van feletted. – mondtam, majd otthagyva őt megkerestem a kabátomat, és kiléptem a csípős hidegbe. Meg kellett volna találnom Josht, hogy elköszönjek, de úgy láttam, ő közben a többiek után ment, úgyhogy inkább csendben vártam, hogy Apa értem jöjjön, ám valahol legbelül ott motoszkált bennem egy ellenerő. Egy cseppnyi gyermeki kíváncsiság. Egy zöld szempár.