Záróra

Szépreményű Ede (művésznevén J.J. Holmes) csípőre tett kézzel álldogált a tágra nyitott ajtajú szekrény előtt. Tekintetét az odabent sorakozó ruhákra szegezte, és mint csatára készülődő tábornok a katonáit, úgy vett szemügyre minden egyes darabot. A jó ruhaválasztás egy lépés a siker felé vezető úton, hát nem mindegy, mit is visel majd, élete első író-olvasó találkozóján.

A barna kockás sportzakó – kicsit talán bohémnak tűnhet, de végül is, rendben van az úgy. Elvégre ő egy művész, egy entellektüel, hát nem öltözhet úgy, mint egy átlagos melós. A fehér ing esetleg? Nem, az túl ünnepélyes, és a kortól kissé megsárgult gallér amúgy is rontana az összhatáson. Aha! A fekete garbó, az jó lesz. Az oldalán ugyan egy kicsit elengedte magát a varrás, de a zakó majd eltakarja.

– Nadrág, nadrág, mondd meg nékem...– dünnyögte félhangosan és némi habozás után kivette a polcról az él nélküli, barna, kordbársony pantallót. Kicsit ódivatú, de a zakóhoz remekül passzol.

Magára rángatta a ruhadarabokat és cipőjét is felhúzva, a tükör elé perdült. Kopaszodó feje tetején vidáman csillant meg a mennyezeti lámpa fénye.

– Talán valami sapka is kellene, de nincs. Egy pipa! Igen, kell vennem egy pipát a következő fényképhez – morfondírozott, majd saját magát bámulva a tükörben, megállapította, hogy valami még hiányzik, hogy tökéletes legyen a kép. Igaz, hogy keshedt vállát a zakó szélesítette egy kicsit, de dinnyeként domborodó pókhasát még az angol szabású felső sem volt képes eltakarni. Kissé kétségbeesetten pillantott körbe, szinte remélve, hogy valamelyik bútordarab hirtelen öltözködési tanácsadóvá változik, de kopott fotelek és görbe rugójú kanapé csak egykedvűen bámultak vissza rá. Sőt, az antiknak is nevezhető dohányzóasztalka mintha még röhögött is volna rajta.

– Te leszel az első darab, ami eltűnik a szemétdombon, barátom! Csak kezdjem el kapni az eladások utáni összegeket! A napjaid meg vannak számlálva!

Az asztalka tovább vigyorgott. Mintha azt üzente volna, hogy egészen addig minden rendben van, amíg azoknak a bizonyos napoknak a száma elég nagy.

Szépreményű Ede (művésznevén J.J. Holmes) dühösen fújt egyet, majd szeme megakadt az előszobában felakasztott kabáton és az annak ujjából kilógó sálon. Amazonasz szélességű mosoly terült el az arcán, mert megtalálta a ruházatából eddig hiányzó kelléket. Nyakába dobta a kissé kopott, fekete sálat és elégedetten bólintott a tükörképének.

– Nos, Mr. Holmes? Így már megfelel? – kérdezte enyhe meghajlással.

– Ó, hogyne, Mr. Holmes. Tökéletes az imázs – felelte saját magának, majd hóna alá kapta az előszobaszekrényre már előre gondosan odakészített mappát és már lépett is ki a lakásajtón.

Az utcán latyak, zajos forgalom és barátságtalan februári szél fogadta. Egy pillanatra elbizonytalanodott, hogy talán mégiscsak vissza kellene mennie a dzsekijéért, de gyorsan lebeszélte magát erről az ostobaságról. A khakizöld, katonai molinóra emlékeztető kabát semmiképpen sem összeegyeztethető a mai nappal. Csak egy kicsit kell kibírnia és a megrendelt taxi már itt is lesz... Na igen, azon ritka alkalmak egyike, amikor taxiba száll. Mennyivel hatásosabb lesz így megérkezni a Sastoll könyvesbolthoz, mint odacaplatni a buszmegállótól.

– Pontosan, uram, pontosan! Adjuk csak meg a módját! – mormogta.

A sárga kocsi egy perc múlva be is futott és némi szürkésfekete hókását dobva a járdára megállt a várakozó férfi előtt.

– Maga rendelte a fuvart? – nézett végig Szépreményű Edén (művésznevén J.J. Holmes) a tésztaképű, nagydarab sofőr.

– Nem, a halott ükapám rendelte – gondolta az író, de hangosan csak ennyit mondott, miközben már mászott is be a hátsó ülésre. – Igen, én rendeltem. A Sastoll könyvesbolthoz legyen szíves. Kökörcsin utca 19 a cím...