Reggel 7 óra körül van. Egyedül sétálok a félhomályban úszó folyosón és a ballagási tabló képeket nézegetem. Igyekszem a régebbieket keresni. Annyira elveszem a sok kép sűrűjében hogy szinte azt sem tudom, hogy hol vagyok. Bár ez nem csoda. Még nem ismerem ki jól magam az iskolában, csak pár hónapja járok ide. A szemem megakad egy nagyon régi tablón ami a történelem terem ajtaja felett lóg. A képek már szinte kifakultak. Végig nézem az összes képet, próbálom elolvasni a neveket ami elég nehezen megy, hiszen a betűk már szinte teljesen elmosódtak. Már 10 perce állok itt és gyönyörködöm benne. Gondolataim cikáznak a fejemben, érzéseim kavarognak. Boldogság, csodálat, áhitat, de ugyan akkor szomorúság is. Rengeteg kérdés fogalmazódik meg bennem. Vajon élnek-e még ezek az egykor életerős fiatalok? Vajon milyen sorsuk volt? Vajon hová sodorta őket a szél miután elballagtak? Vajon boldogan élték le az életüket? Megtalálták életük párját? Lettek gyermekeik és unokáik? Hol lehetnek most?
Ezekre a kérdésekre soha sem fogok választ kapni.
Ha már esetleg nem sorolhatjuk őket az élők sorába ők akkor is élnek. Itt. Ezen a tablón. Itt élnek egy képben, a sok élményben melyeket ezek a falak közt szereztek, a családjuk szívében és emlékezetében. Soha sem fognak elmenni teljesen. Ők már megírták a saját történelmüket. Beírták magukat a történelembe.
Talán egykor ők is ugyan így álltak egy régi tabló előtt ahogy én és ugyan ezek a kérdések fogalmazódtak meg bennük.
Elfog a nyugtalanság. Vajon tartották a kapcsolatot az itt maradt barátaikkal? A legjobb baratnőm jövőre már egyetemre fog járni. Vajon ugyan olyan marad a kapcsolatunk mint most? A könny cseppek égetik forró bőröm.
Nyugi. Nem lesz semmi baj. Minden rendben lesz.
Jövőre már az Ő képe is egy tablóról fog visszamosolyogni rám. Örömmel fogok visszaemlékezni az itt eltöltött emlékekre.
És egyszer majd az én képem is itt lesz. Vajon valakinek egyszer a jővőben megfordul majd a fejében, hogy milyen életem volt?
