You found me

P r o l ó g u s

Anya aggódva nézett rám, bőröndökkel a kezében. Az arca nyúzott volt, ahogy a haján megcsillant a napfény pár ősz tincset véltem felfedezni. A hirtelen őszülésének köze sem volt a korához. Harminckilenc életéve alatt egyetlen szál sem mutatkozott meg a haján, de az elmúlt hónapok őt is megviselték. A boldog, hétköznapi életünk egyik napról a másikra, a szöges ellentétére változott. Itt hagyott minket... Az a személy, aki mindkettőnk számára a világot jelentette. Az édesapám. Heteken keresztül hallgattam anya sírását éjjelente, mikor azt hitte én már alszok. Dehogy aludtam. Az ablakon kifelé bámulva vártam, hogy apa visszajöjjön. De nem jött. Ehelyett csak hallgattam, ahogy anya szíve napról-napra egyre több darabra törik.

Az egész egy májusi napon történt, pontosan május 21.-én. Mit sem sejtve jöttem haza az iskolából. Ahogy beléptem az ajtón tudtam, hogy valami nincs rendben. A szüleimet a konyhában találtam, egymással üvöltözve. Anya arcát már akkor könnyek áztatták, és ez akkoriban nem is változott egy jó darabig. Az egész olyan hirtelenül, és váratlanul történt, fel sem tudtam fogni akkor még. Apa összeszűrte a levet az egyik kollégájával az irodában, amit anya megtudott és rettentően összevesztek. Felküldtek a szobámba, onnan hallgattam a kiabálásukat és a pohár szilánkok csattanását a földön. Ez volt az a pont amikor kirohantam a szobámból. Apa idegesen beviharzott a hálószobájukba, majd pár bőrönddel a kezében tért vissza onnan. Értetlenül, megilletődötten álltam anya mellet.

  -Sajnálom Kicsim. -motyogta miközben utoljára rám nézett és becsukta maga mögött a bejárati ajtót, amit azóta sem nyitott ki egyszer sem.  

A francokat sajnálta, azóta is vígan éli az életét a kis barátnőjével, néha felhív telefonon és utal a számlámra egy rakat pénzt kárpótlásként, de fogalma sincs róla mennyire fáj amit velünk tett. Amikor anyával elváltak, úgy éreztem engem is elhagyott, és azt a "nőt" választotta helyettünk, és ez az érzés minden nap hatalmába kerít. Minden egyes este az ablakomon kifelé bámulva várom, hogy begördüljön a feljárónkra a kocsija, kiszálljon belőle a bőröndjeivel a kezében, de tudom, hogy ez már nem fog megtörténni.

Majdnem négy hónap telt el, és azóta rengeteg minden megváltozott, köztük én is. Az összes barátomat elmartam magam mellől. Nem beszéltem senkivel, nem jártam sehová, leginkább csak anyával voltam egész nyáron, vagy a szobámban ülve zenét hallgattam. Anya rengeteget utazott a munkája miatt, de ahogy apa itt hagyott minket itthon maradt velem egész nyáron. Igazán meglettem volna egyedül is, inkább ő volt az akinek lelki támaszra volt szüksége. Azonban a nyárral a türelmi időszak is véget ért. Anya főnöke, nem engedhette tovább, hogy anya itthonról dolgozzon, muszáj elmennie az egy hetes konferenciára, amit már fél éve leszerveztek, különben elveszti az állását.

-Sokkal jobban örülnék, ha apádnál töltenéd ezt az egy hetet. -nézett rám aggódva, és tudtam, hogy képes lett volna feladni a munkáját miattam, de azt nem hagyhattam.

-Nem kíváncsi rám. -vontam meg a vállam.

-Brianna, tudod, hogy az apád szeret téged, csak -kezdett bele.

-Csak a macáját jobban. -szakítottam félbe, ezzel pedig nem tudott ellenkezni, mert tudta, hogy nem tudna meggyőzni az ellenkezőjéről. -18 éves vagyok, kibírok egy hetet egyedül itthon. A fél napot úgyis a suliban töltöm, a másik felét meg a szobámban. Mégis mi bajom lehetne? -próbáltam megnyugtatni.

-Kimozdulhatnál a barátaiddal egy kicsit. -sóhajtott gondterhelten.

-Nekem jó így. Ideje, hogy te is jól legyél. -mosolyodtam el. -Jót fog tenni ez a konferencia, nem mozdultál ki már jó régóta. -húztam el a számat, ugyanis anya a válás óta konkrétan sehol nem volt, ahogy én sem, de az már más kérdés.

-Mikor nőttél fel ennyire? -nézett rám. Büszkeség csillant a szemében.

-Menj, a taxi már vár. -noszogattam, és kinyitottam előtte az ajtót.

-Nagyon vigyázz magadra! A holnapi kaja a hűtőben, a többi meg a fagyasztóban, csak meg kell melegítened őket. -hadarta.

-Azt hiszem elbírok pár mirelit kajával. -forgattam a szemem nevetve, mire elmosolyodott.

-Esténként hívlak. -ölelt szorosan magához. -Sok sikert a sulihoz!

-Hívj ha odaértél! -húzódtam el tőle.

Láttam rajta, hogy vívódik azon, hogy beüljön a taxiba vagy felhívja a főnökét és felmondjon. Bátorítóan rámosolyogtam és megvártam még beszáll. Egészen addig a ház előtt álltam amíg be nem kanyarodtak az utca végén.

Nyugodtan mentem vissza a házba, mert tudtam, hogy nem kell azon idegeskednem, hogy ez a kocsi vajon visszajön-e.