Üresek viadala |Owari no Seraph Ff|

Prológus (javítás alatt)

Kardom dacos csörgéssel kísérte lépteimet. Hangja a bennem tomboló vihar mennydörgéseként zendült fel újból és újból.

„Ha továbbra is ilyen önkényes és hajthatatlan leszel, a tárasaid életével fogsz fizetni!" - Guren alezredes szavai állandó visszhangként csapongtak bennem. - „A szerencsének és Shinoa jóindulatának köszönheted, hogy még mindig az egység tagja vagy! Még egy kihágás, és kiváglak az osztagból! MEGÉRTETTED, HIRA?!"

- Felfuvalkodott barom! - sziszegtem görcsösen. - Nekem te ne mondd meg, hogy mit köszönhetek annak a bájolgó csitrinek!

Lábaim maguktól haladtak előre. Nem voltam tudatában annak, hogy merre visznek. A dühöm teljes mértékben szabad utat biztosított nekik... Ám igazság szerint, az se érdekelt volna, ha olyan messzire vezetnek, hogy a menedékhez se találok vissza...
Egytelen elv lüktetett a tudatomban: El onnan... El tőlük a lehető legmesszebbre!

Már a harmadik omladék halmon küzdöttem fel magam mióta elhagytam az óvóhelyet. De őrjöngésem, a kezdeti hevéhez képest alig csillapodott valamit...

A meredek betonfal mentén, egy karvastagságú kábelkötegbe kapaszkodva másztam egyre feljebb. Minden egyes húzódzkodásomat tompa sajgás kísérte. Ám testem ezen tiltakozása most süket fülekre talált. Az épületből megmaradt törmelék csúcsát tűztem ki végállomásul, s ebből az Istennek se engedtem volna.

Mikor elértem a romos ormot, elégedetten zihálva lendültem át a töredezett párkány felett. Nem tudom milyen magasságba küzdöttem fel magam pontosan, de ahhoz épp elég volt, hogy tökéletes rálátással bírjak a megtett útra. Az viszont, minden erőfeszítésem ellenére is, nevetségesen rövidnek tűnt.

- Jellemző - fújtam morogva. - Ha akarnék se tudnék olyan messzire jutni, hogy végleg elszakadjak tőlük... - Neheztelő ciccenéssel fordultam vissza a menetirányba.

Derékig érő tincseim tehetetlenül hánykolódtak az erős szélben. Akár a homokszínű viperák, tekergőzve keretezték arcomat és keskeny vállaimat. Mellkasom még mindig túl gyorsan emelkedett-s süllyedt. Azonban az ácsorgás ígérete apránként erőt vett a tüdőmben pangó légszomjamon. Térdeim enyhén megrogggyanva próbálták kiheverni az iménti erőltetett menetelést.

Már javában alkonyodott. A nap utolsó sugarai iszkolva kúsztak a horizont felé. A közelgő éjszaka hírnökei kergették őket. Folyamuk nyomán, a vörös összes létező árnyalata fellelhető volt. Némán figyeltem a színpompás fényjátékot. Magamra emlékeztettek. A kiskori énemre, akit oly mély ellenérzésekkel vetettem meg.

Az égi korong lassú araszolással bukott végül a mélybe. Csak a márványos, lilába forduló égbolt maradt utána, meg néhány mályva színű felleg. Olyan volt, mintha alvadó vértenger hömpölygött volna a világ felett. Egy világ felett, amely a sötétség, és a halál martalékává lett.

Az omladozó törmelékdombok groteszk szörnyekként emelkedtek ki a földből. Amerre csak a szem ellátott, mindenütt ott voltak. Találkozásaik pedig kísérteties völgyeket alkottak. Csupán két hónapja teljesítettem falon túli szolgáltatot... ennek ellenére már semmit sem mozdított meg bennem az előttem elterülő siralmas látkép. Szemeim alig pár nap leforgása alatt hozzászoktak a betontömbök, derékba tört villanypóznák és az agyon roncsolódott járművek alkotta káoszhoz. Nem jelentettek már mást számomra mást, csak a haladást nehezítő akadályokat. Volt idő mikor ez még másképp volt...

Olykor - mikor épp nem a saját bosszúvágyam uralta az elmémet -, elképzeltem milyen lenne, ha nekünk, embereknek, lehetőségünk nyílna mindent előröl kezdeni. Eljátszottam a gondolattal, hogy hogyan is nézne ki, ha ismét valódi városokat emelnénk, s autópályákat építve újból összekötnénk őket... Egy soha meg nem valósuló civilizáció képe lebegett ilyenkor a szemem előtt, s hamis reményeket keltett éltre bennem.

Ám gondolatmenetnek, az Anyatermészet lehetetlent is felülmúló megmutatkozásai vetettek véget. Nem volt egyetlen olyan épületmaradvány, aluljáró vagy más ember alkotta létesítmény, amit már ne csocsált volna meg a természeti körforgás állandósága. A kisebb-nagyobb pázsit foltok, s más terebélyesedésnek indult zöldellő hajtások lassacskán kezdték magunkévá tenni az apokalipszis kopár hagyatékát. Amit az emberiség valaha kölcsönkapott, most némán tűrve kényszeredett végig nézni, ahogy elveszíti.

Egy újabb erős áramlat csapott az arcomba. Fejemet elfordítva próbáltam óvni magam a hideg áramlattól, de a hirtelen mozdulattól erősebben kezdett hasogatni a tarkóm. Grimaszolva emeltem fel a jobbomat, hogy finoman átmasszírozzam a fájdalmas területet. Bár órák teltek el az összescsapás óta a vámpírtól kapott ütés még mindig kitartó sajgást produkált. A legelképzelhetőbb magyarázatként,  a neki kijáró jeges borogatás hiányát könyveltem el.

- Egy tarkón könyökölésbe még senki nem halt bele... - mormoltam magamnak, remélve hogy ezzel csillapodik a kissé szédítő lüktetés. Az enyhülést várva, szemeim ismét a lomha bámészkodásba merültek. Taktikai szempontból vizslatták a tájat. Úgy, mintha egy lehetséges összeütközés helyszínét elemeznék. Minden kis zugot mérlegeltek, majd rövid, néma konzekvenciákat raktároztam el róluk a fejemben.

Egy kiugró ponton azonban hirtelen megtorpantak... A bal oldalamon, úgy jó másfél kilométerre leheletnyi mozgásra lettem figyelmes. Szelíd oda nem illő libbenésekre. Hunyorogva próbáltam a kép teljes valóját. Ám a sötétedés okozta rossz látásiviszonyok merőben rontottak ennek az esélyein. Nem beszélve a látómezőmben táncoló tincseimről...

Elszánt mozdulattal kibogarásztam a hajamat a szememből, s a rögtönzött „magasles" széléhez sétáltam. Bal lábammal felléptem a bizonytalan peremre, majd óvakodva kihajoltam az alattam tátongó semmibe.

- Ez meg mi a fészkes franc..? - motyogtam az ismeretlen dologra fókuszálva.

A gerincemen végig futó hidegrázás olyan hirtelen tört rám, mintha figyelmeztetni akart volna valamire. Valamire, amivel talán soha nem kellett volna szembesüljek...