Rövid történetek

Döntés

Sziasztok!
Történetem azért született meg, hogy egyfajta reményt nyújthassak. Meg akarom mutatni, hogy mindig van másik járható út, amit csak és kizárólag a mi döntésünk alapján választhatunk meg.
Remélem senki számára nem morbid az, amit az elkövetkező sorokban olvasni fog és remélem tényleg valamilyen úton-módon sikerül mindenki lelkébe benyúlnom.
Jó olvasást.
Audrey

Könnyeim sebesen folynak végig arcomon, minden porcikám izzik és fáj, de csak eltökélten futok és futok, ameddig lábaim bírják. Nem érdekel semmi, csakis az, hogy minél messzebb kerülhessek az otthonomnak egyáltalán nem nevezhető, számomra zord háztól, részeges, utálatos anyámtól, pökhendi, nagyzó testvéreimtől
és persze, hogy ne legyen azért ennyire könnyű, perverz mostohaapámtól, aki, történjen akármi, legyek bárhol, mindig valahogy a nyomomra bukkan.

A vágy a fiatalkorúak iránt minden férfit vadállattá változtat, hiába tagadják.

Sajnos éppen egy ilyen mocsokkal kerültem egy fedél alá.

Igen, mondhatja most mindenki, hogy ez a XXI. század, minden ötödik családban léteznek eféle problémák,
de sajnos csak kevesen élik át azt a mértékű kínt, amit nekem kell már 13 éves korom óta.

Mióta apa meghalt Pakisztánban, anyám teljesen megváltozott, azóta nyúl alkoholhoz, illetve egyéb, bódító hatású szerekhez és azóta nem neveli rendesen a gyerekeit sem. Kettő fiú- (ők persze a bátyáim szerepét töltik be, csakhogy az élet még ennél is jobban kicseszhessen velem; az egyik 20, a másik 23 éves, meg kell ide jegyeznem, velük kapcsolatban is történnek igazán elrettentő, érdekes dolgok), és egy lánytestvérem van, ő mindössze 10 éves, de a szája akkora,
hogy akár az egész Nílust bele lehetne önteni, akkor sem telne meg. És akkor van az én édes, kedves - remélem érződik az irónia - pótapukám,
már ha lehet őt így nevezni, akivel anyám az egyik bulis éjszakáján találkozott, és onnantól képtelenek egymás nélkül levegőt szívni.

Természetesen, anyának fogalma sincs arról, hogy ez a hapsi pubertás korom kezdete óta kacsingat felém.
Mikor nem figyelt senki, lopott pillantásokkal "ajándékozott", megjegyzéseket tett külsőmre, nyájas, lágy hangon szólt hozzám, és eleinte
csak néha, ám ez a néha és a néhai tettek mostanra túl nagyra nőtték ki magukat, fogdosott is. Volt, hogy részegen állított haza péntek délután és tudniillik, olyankor egyedül vagyok otthon, hiszen a többiek előszeretettel járnak délutáni sportokra, vagy szimplán a haverokkkal szórakozni, anyám pedig dolgozik, fogjuk rá.
Emlékszem, élénken emlékszem minden egyes apró, mocskos részletre. Tizenhárom múltam, és koromhoz képest igazán telt idomokkal rendelkeztem már akkor is. A szobámban, az ágyamon feküdtem, mint általában és könyvet olvastam, amikor berontott, bevágta maga után az ajtót és nagy robajjal mellém lépdelt. Azt akarta, elégítsem ki a kezemmel, különben tesz róla a bőr övével, hogy bőröm minden egyes négyzetméterén kék-lila-zöld foltok, és rengeteg vörös, vérző csíkok keletkezzenek. Akkor még nem igazán voltam tisztában a szexuális jelentéssel bíró szavakkal, és rátetézett még, hogy annyira
megijedtem fenyegetése hallatán, nem akartam kikapni, és azt gondoltam, ha megteszem neki, amit szeretne, akkor békén hagy.

Túl naiv voltam.

Amikor 16 éves lettem és a fülébe jutott, hogy nem vagyok már ártatlan, piszkosabb dolgokra is kényszerített, olykor-olykor - és igen, itt lépnek közbe hőn szeretett testvéreim is az elrettentő dolgaikkal - belevonta bátyáimat is a játékába, akik, mit sem törődve velem és a testvériséggel,
örömtelien mentek bele és kényük-kedvük szerint használtak, mert nem tehettem semmit. Védtelen voltam, akárcsak egy most született oroszlán a szavannában.

Történt nem egyszer az is, hogy elutasítottam őket, akkor pedig csúnyán pórul jártam, és most, futás közben belegondolva a legviccesebb,
hogy anyám ebből még csak egy aprócska részletet sem vett észre. Azt sem, mikor napokon keresztül nem mentem iskolába, csak a szobámba zárkózva sírtam, olyan mértékben fájt, amit büntetésként adtak. De kórházba nem mehettem, mert mindenre rájöttek volna, börtönbe zárták volna mostohámmal együtt a két bátyámat is, az anyám pedig csak még jobban kikészült volna. Ezt az egyet akartam csak elkerülni.

Utolsó évemet töltöm a gimnáziumban, hamarosan a tizenkilencedik életévembe lépek, és elhatároztam, hogy innentől kezdve senki nem használhat fel engem
élvezetként, sem semmilyen más undorító cél érdekében.

Igaz, még nem mertem szembeszegülni hármójukkal, de bízom magamban és tudom, el fog jönni az én időm is.

A mai napom viszonylag normálisnak indult, reggel szokásosan már hajnali négykor lent voltam a városunk kis szigetén, és úsztam az ott lévő uszodában, aztán iskolába mentem, túlevickéltem nyolc órán, megálltam egy kínaisnál ebédelni, majd haza bicikliztem. Nem szántam különösebb figyelmet a családra, azonnal az emeletre rohantam, hogy minél hamarabb neki kezdhessek a tanulásnak.
Körülbelül öt óra környéke lehetett, amikor hallottam a lassú, nehéz lépteket felfelé haladni, a lépcsőfokokat nyikorogni, az ajtóra kaptam a fejem.

Tudtam, mi fog következni, de őszintén szólva, ma se erőm, se életkedvem, sem semmilyen
más, ezekhez hasonló érzelmem nincs.

Már kész voltam felállni, hogy csendesen elforgassam a kulcsot a zárban, ám túl későn tettem. Mire odaérhettem volna, a három
felnőtt férfi ott állt a nyitott ajtóban és meredten, vággyal telten engem figyeltek. A legnagyobb pofára esésem pedig csak utána következett, hiszen anyám lépett melléjük és a bolygón átsöprő szelídséggel és higgadtsággal csak ennyit mondott:

- Nyugodj meg, kislányom, az égvilágon nem lesz semmi baj.

Azt hittem, ott ájulok el, pulzusom a nyolcszorosára növekedett, a szívem majd' ki akart ugrani a helyéről.

Pont róla nem gondoltam volna ezt soha. Mélységeset csalódtam, megint, bár ez másféle csalódás, olyan, amit soha nem fogok majd elnézni neki.

Ösztönösen tettem pár hosszabb lépést hátra, ők pedig, mintha préda lennék, mert valljuk be, az is vagyok, léptek be utánam.

"Mit tegyek most? Mihez kezdjek, hiszen már senki nincs, aki mellettem állna és talán segíteni tudna. Elvesztettem az utolsó reményem is. El kell tűnnöm innen, amilyen gyorsan csak lehet."

A gondolatok cikáztak a fejemben, kérdések hadával bombázott meg
tudatalattim, mit sem sejtett, hogy én is ugyanezen szavakon törtem a fejem.

Szemeimmel körbepillantottam a nagynak nem nevezhető szobában, aztán bevillant, hogy ablakom tárva-nyitva hagytam és talaj csak 2 méterrel lejjebb van. Hatalmasat nyeltem, akkorát, hogy azt ők is hallhatták, aztán, még mielőtt reakcióképesek lehettek volna, megfordultam, az ablakhoz rohanva, már az előre összecsomagolt hátizsákommal a kezemben, egyszerűen kiugrottam. Amint földet értem felegyenesedtem és vissza sem pillantva útnak eredtem.

Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el, az viszont igen is tudatosult, hogy az adrenalin szintem kezdi elveszíteni hatalmát, lábaim elgyengültek és remegnek.
Megállok és kissé lehajolok, hogy térdeimre tudjak támaszkodni és éles zihálásba kezdek. Mikor helyrejött légzésem lassacskán felegyenesedek, letörlöm már-már szinte bőrömhöz nőtt könnyeimet és körbepillantok.
A nap már lemenőben van, szinte alig-alig látszik már a horizont felett. Körülöttem ismeretlen házak foglalnak helyet, az emberek, akik elsétálnak mellettem, szintén teljesen újak.
Szívemről hatalmas kő esik le.

Nem tudom, hol vagyok, nem tudom, mihez fogok kezdeni a csekély 200 dollárommal, de egy dolog van, ami biztos pont jelenleg.

Soha többet nem fogom hagyni, hogy megszégyenítsenek.