Something New /BEFEJEZETT/

22. December 23.

Ahogy kiléptem a fürdőből, Maddy-vel futottam össze. Egy pillanatra tátott szájjal meredt rám, mintha nem hinné el, hogy én vagyok az.

-Megtettem minden tőlem telhetőt. -vontam meg a vállam.

-Kár, hogy jó kedvet nem tudsz magadnak sminkelni. -húzta el a száját.

-Egy kevésbé törött szívvel is megelégednék. -nevettem fel keserűen.

-Túl sok sírós számot hallgattál. -mosolyodott el ő is.

-Mit akarsz ma csinálni? -érdeklődtem.

-Igazából azt hittem, hogy nem tudlak majd kirángatni az ágyból, és akkor csatlakoztam volna hozzád, és nézhettünk volna valami sorozatot. -ismerte be nevetve. -De akkor már menjünk be a plázába és vegyük meg a karácsonyi ajándékokat. -jutott eszébe.

-A fenébe, teljesen elfelejtettem! -csattantam fel. -Még senkinek nem vettünk semmi ajándékot. -szörnyülködtem.

-Nem gáz, ma van időnk. -nyugtatott a húgom.

-Szemét Adam! Ez is az ő hibája! -szorítottam ökölbe a kezem idegesen.

-Ó, ez már jó jel! -vigyorgott, de én csak értetlenül néztem rá. -Ha már nem sírsz miatta, hanem szidod az már haladás. -magyarázta.

-Na most én adok neked tíz percet, hogy elkészülj, aztán indulunk! -sürgettem miközben bementem a szobámba.

Elpakoltam mindent ami kellhet, majd pár cseppet fújtam magamra a parfümömből, aztán olyat tettem, amit napok óta nem. Megnéztem a telefonomat... Nem tudom mire vártam, de a barátaim aggódó üzenetein kívűl semmi nem várt. Titkon talán bíztam benne, hogy Adam hívni fog, vagy írni, de semmi ilyesmi nem történt. Csalódottan a táskámba csúsztattam a telefonom, majd lementem.

Már napok óta nem mozdultam ki a szobámból, így teljesen más környezetbe csöppentem. Minden karácsonyi díszekbe volt öltöztetve.

-Maddy tudsz segíteni egy kicsit? -szólt anya a nappaliból amikor meghallotta a lépcsőn a lábdobogást.

-Sasha vagyok, de szívesen segítek. -mosolyodtam el.

-Sasha? -kérdezett vissza, mintha nem hallotta volna jól.

-Tudod, a lányod. -emlékeztettem.

Mikor a nappaliba értem, úgy nézett rám, mint aki szellemet lát. Gondolom nem számított rám az elmúlt napok után.

-Na akkor kell segíteni, vagy nem? -kérdeztem a tőlem megszokott, türelmetlen stílusban.

-Persze. -pislogott nagyokat anya, még mindig döbbenten. -Csak a világítást kéne feltenni, de egyedül nem tudom mindkét végét tartani. -magyarázta.

Letettem a táskámat és segítettem neki feltenni az égősort. Anya nem faggatott, amiért végtelenül hálás voltam neki, mert arra még nem álltam készen, hogy beszéljek az egészről, ugyanis annak megint csak sírás lett volna a vége.

Nem sokkal később Maddy is csatlakozott hozzánk. Anya örömmel fogadta a hírt, hogy elmegyünk vásárolgatni. Azt hiszem egy pillanatra mintha megnyugvás suhant volna át az arcán amiért nem kell tovább aggódnia azon, hogy sírás közben belefulladok-e a párnámba. Adott egy rakás pénzt, amire igazán nem volt szükségünk, mert mindkettőnknek volt spórolt pénze, de anya addig nem mozdult míg el nem raktuk a pénztárcáinkba.

Maddy-vel helyijárattal mentünk a plázába. Útközben mindenféléről beszélgettünk. Azt hiszem ilyenkor mutatkozik meg a legjobban, hogy milyen jó is amikor az embernek van egy testvére, akire bármikor számíthat, és nem kell előtte megjátszania magát.