Nem veszítek! (Átírás alatt)

$12

A nyár kezdete a heteken át tartó magányt jelentette a Malfoy lány számára, így nem volt túlságosan meglepő, hogy nem várta. Habár a saját szobájában volt, idegennek hatott, hisz szinte évek óta nem járt otthon, a karácsonyi szünet pár napját leszámítva. Úgy érezte, a szabadsága odaveszett és minden, ami az elmúlt évben történt vele, csak egy álom része volt. Alig kezdődött a harmadik hete a nyaralásokkal és pihenésekkel teli időszaknak, Roxanne úgy érezte, már egy örökkévalóság eltelt, amióta elköszönt mindenkitől Londonban, és egyre kevésbé számíthatott akár Leemey társaságára is. Aggódott érte, hisz már kisgyerek korában sem számított fiatalnak, és ha nem tévedett, átlagosan kétszáz évig élnek a manók, Leemey pedig valószínűleg ha ragaszkodna, sem élhetné meg ezt az időt, hisz a lány tudta, hogy miket követtek el ellene korábbi gazdái. Nem ők voltak szegény teremtésnek az első parancsolói, de azt tudta, hogy a dédapja gyerekkorában már biztosan a Malfoyokat szolgálta.
Az alkony is elmúlt, mikor a kúria területén véget érő erdőből visszatért a hatalmas udvarra, és megállt édesanyja virágoskertje mellett. Tudta, hogy Eleonora egyik legnagyobb büszkesége ez a kert, előszeretettel gondozta, amikor volt annyi ereje, hogy hosszabb időre elhagyja a szobáját. Amikor Roxanne kisebb volt, sokszor segített anyjának, bár utólag belegondolva inkább csak hátráltatta őt, de legalább kettesben tölthettek némi időt. Az anyja sosem panaszkodott miatta, mosolyogva figyelte gyermeke próbálkozásait a virágültetéssel.
A hatalmas épületbe visszaérve megpróbált észrevétlenül felosonni a szobájába, hiszen tudta, hogy apja bármelyik pillanatban előveheti őt amiatt, ami történt. A másik, és ugyan olyan súllyal bíró ok, amiért a lány láthatatlan akart maradni nem volt más, mint Narcissa ott-tartózkodása. Nem tudta, hogyan kellene viszonyulnia a boszorkányhoz, miután alig három hónappal korábban hivatalosan is a család részévé vált.
- Anyám! – torpant meg meglepetten szobája küszöbén az ifjú boszorkány. A legkevésbé sem számított arra, hogy az anyja meglátogatja, és mégis, a meggyötört arcú boszorkány szomorú mosollyal az arcán ült az ágyán, és egyenesen lánya szürke szemeibe nézett.
- Roxanne – kezdte kedvesen – remélem nem haragszol, hogy az engedélyed nélkül jöttem.
- Nem – felelte s bizonytalanul becsukta a szobaajtót – minden rendben?
- Nem látogathatom meg a lányomat, anélkül, hogy baj lenne?
- Nem úgy értettem – szabadkozott rögtön, mire az anyja arcán derűs mosoly jelent meg.
- Sajnálom, hogy nem tudtunk korábban beszélni – mondta halkan, miután Roxanne helyet foglalt mellette – de szeretném ezt odaadni neked – nyújtott felé egy apró, méregzöld színű dobozt, aminek a tetején egy ezüstszínű rózsa díszelgett masni helyett.
- Személyesen szerettem volna a születésnapodon odaadni, ne haragudj, hogy csak most lett lehetőségem.
Az ifjú Mardekáros kíváncsian leemelte a doboz tetejét és belelesett. Egy ónixfekete gyűrű köszönt vissza rá, közepén egy smaragddal, ami szinte alig emelkedett ki a karikából, és melynek mindkét oldalán három kisebb zöld drágakő esett csapdába a sínben.
- Miért kapom?
- Ne félj – nevetett fel halkan Eleonora – nem lesz egyhamar még egy esküvő, de szerettem volna tovább adni.
- A tied volt? – vette ki finoman a dobozból s csak azután vette észre, hogy egy apró szemű ezüstláncot is rejt a doboz. Megkönnyebbülten fűzte a láncra az ékszert majd nyújtotta az idősebb boszorkány felé, hogy helyezze fel ő.
- Igen – felelte, miközben oldalra tűzte lánya hófehér hajkoronáját – a tizenötödik születésnapomon kaptam édesanyámtól. De apád sosem rajongott érte, így nem viselhettem sokáig.

Abraxas hevesen magyarázott fiának a legfontosabb feladatokról, amit szem előtt kell tartania, mint Minisztériumi dolgozónak. A lány igazán figyelt oda a beszélgetésre, többek között azért sem, mert biztos volt benne, hogy nem kellene hallania. Szemmel láthatólag Narcissát sem mozgatta meg különösképpen a téma, bár arca kifejezéstelen volt, szeméből nem tudta elűzni az unalom látszatát.
- Hozhatok egy kis frissítőt, anyám? – hajolt közelebb az asszonyhoz Roxanne, hogy minél kevésbé zavarja meg apja előadását.
- Megköszönném – mosolyodott el Eleonora, majd a menyére nézett – Narcissa, kedves?
Bizonyára kizökkentették a szőke hajú fiatal háziasszonyt, bármilyen gondolatok között veszett is el, zavartan nézett a vele szemben ülőkre.
- Igen.. köszönöm – felelte bátortalanul, mire Roxanne a nemtetszését adta, de szótlanul felállt és a pulthoz ment.
- Mr. Dorett nem lesz pár hétig, neked kell átvenni a helyét – mondta a ház ura elsőszülöttjének.
- Mr. Dorett? A keménykalapos, aki most készül házasodni?
- Látom elég tájékozott vagy fiam – biccentett Luciusnak elismerése jeléül - szükséged is lesz rá.
- Megteszem, amit tudok, hogy maradéktalanul végezhessem a munkát.
- Ha már a házasságról van szó, mi a véleményed az ifjabb Lestrangeről?
- Rabastanról? – lepődött meg Lucius.
Roxanne egy pillanatra ledermedt, arcára rémület ült ki, s hiába állt háttal a családjának, érezte, hogy perzselő tekintetükkel egészen a kétségbeesett lelke mélyéig látnak.
- Hű és megbízhatónak tűnik. Kevésbé arrogáns, mint a fivére, Rodolphus, de szerintem erőskezű férj lesz belőle.
Roxanne mély levegőt vett, mielőtt kezében a tálcával és öt pohár frissítővel megfordult volna, volt egy sejtése, hogy hova akar kilyukadni az apja, és egyáltalán nem tetszett neki az irány, amelybe a beszélgetés haladt.
- Helyes. Bátyját követve beáll a sorainkba?
- Úgy tudom, ez a terve, apám. Amint megkapja az iskolai eredményeit, hogy jelentkezhessen munkára, csatlakozni fog hozzánk is.
Abraxas elgondolkozott. Ezt a pár másodpercnyi szünetet használta ki a lány arra, hogy visszatérjen az asztalhoz a frissítőkkel és befejezhesse a vacsoráját. Abban reménykedett, hogy lesz elég ideje.
- Egyelőre megfelel, de ez még alakulhat – szólalt meg az asztalfőn ülő férfi nem vetjük el, mint potenciális jelöltet a lánynak, reméljük feleségnek legalább jó lesz.
A lányt mégis váratlanul és felkészületlenül érték apja szavai, s az, hogy rámutattak, nyomatékosította a célzást. Egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát s megborította a kezében tartott tálcát, de még időben visszaszerezte egyensúlyát, mielőtt baj történt volna. Legalábbis ezt hitte, feszült csend telepedett az aszta köré s Abraxas Malfoy paprikavörös fejjel nézte makulátlan ingujján landoló parányi vízcseppet.
Apja dühös tekintete és még mindig vörösben pompázó arcszíne láttán a lány rájött, hogy elrontotta. Nem lesz ebből láthatatlanként, viszonylag nyugodt hangulatban elfogyasztott vacsora. A következő percben olyan gyorsan történt minden, hogy azt hitte, a felét csak álmodta.
Narcissa elvette sógornője által tartott tálcát és óvatosan az asztalra tette, míg az anyja rémülettel szemeiben nézett lányára és adta ki egyetlen parancsát.
- A szobádba! Fuss!
Habár nem teljesen ért el a tudatáig anyja halk, de határozott parancsa, teste valahogy mégis engedelmeskedett, s rohamléptekkel hagyta el az étkezőt. A lépcső fele fordulva látta, ahogy Lucius próbálkozása hogy lenyugtassa, vagy legalább a helységben tartsa apját, kudarcba fulladt, s a lány után indult. A dübörgő léptek és ajtócsapódás után csend ereszkedett a házra, legalábbis egy rövid időre.
Leszegett fejjel állt az apja előtt, nem nézhetett a szemeibe. Összekulcsolt kezét a háta mögé rejtette, hogy ne látszódjon rémületének legapróbb jele sem.
- Bocsánat, nem volt szándékos – szólalt meg halkan, rekedt hangon – bocsásson meg kérem, apám.
Abraxas lelkét nem hatották meg lánya szavai, ezt az asztalnál ülők is tapasztalhatták. Egy percig, kettőig, nem tudták mi történik az emeleten, aztán meghallották az első csattanást, majd a másodikat. A harmadikat. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy nem egy kézfej találkozása egy arccal című műsorról van szó. Az ötödik csattanást már a fiatal lány kiáltása követte, ahogy az azutánikat is.
Az étkezőben maradtak kedve is hamar elszállt a vacsora gondolatától, s Lucius úgy érezte, hogy az lesz a legjobb, ha feleségét kikíséri a helységből, el onnan, ahova tisztán lehallatszódnak a fenti események.