Fal [MiHyun]

0. Homokszem a szélben

Kérjük, kapcsolják be a biztonsági öveket. Megkezdjük a leszállást.

A hang szinte zene volt füleimnek. Bár nem volt hosszú az út, egyedül egy repülőn mégis csak unalmas. Mondjuk ha belegondolok, hogy hamarosan már négy velem egyidős fiúval kell osztozkodnom a lakhelyemen... Hirtelen tetszik az egyedüllét. Nem vagyok antiszociális, de túlzottan társasági lény sem. Nehezen nyílok meg, főleg az olyan emberek előtt, akiket jó fejnek tartok. Félek hozzájuk szólni, inkább csak távolról figyelem őket, s várok, hátha nekik több bátorságuk van velem társalogni. Persze a közeli ismerőseim tudják, mekkora stand-up comedy-t le tudok nyomni, ha egyszer feloldódok.

A gép leszállt, én pedig egy nagyot nyújtózva, táskám felkapva indultam meg kifelé, átgázolva pár újságpapíron, sálon és lábfejen. A friss, őszi levegő kellemesen megborzongatott, ahogyan a lépcsőn lefelé haladtam. Tüdőm megtelt az évszak millió apró illatával; a finom, forró kávé, a vaníliás cigaretta és a szemerkélő eső páratlan keveréke csapta meg orrom, s kábított el. Nem véletlenül ebbe az országba jöttem!

Belépve a reptér hatalmas épületébe azonnal a csomagjaim keresésére indultam, ugyanis akármilyen jól is éreztem magam, az út minden energiám leszívta. Így aztán a lehető leggyorsabban haza akartam érni, hogy bedőlhessek az ágyamba, s kipihenhessem a mai napot. Leintettem egy taxit, majd bediktáltam a címet.

- Nahát, csak nem egy sztár? - kérdezte a visszapillantóból rám nézve a meglepett sofőr.

- Dehogy is. Bár, a jövőben remélhetőleg... - mosolyogtam zavartan.

Az utunk csendben telt, leszámítva a kocsi rádiójának rekedtes adását. Nem volt valami jó a vétel, és a zene amit játszottak, régi volt, de ez csak méginkább hangulatossá tette számomra az ittlétem kezdetét. Amióta az eszemet tudom, Japánba akartam jönni. Apám operatőrként jutott ki, s hozott nekünk szuvenírokat, képeket és sok-sok mesélnivalót. Annyira tetszettek a történetek a színesen kivilágított városokról, a túlsminkelt rockzenészekről és a kis ütött-kopott éttermekről, hogy tudtam, nekem itt a helyem. Volt az országban valami mágikus számomra. Kinézetre nem sokban különbözik Koreától, mégis, otthon nincs meg az a láng, ami-

- Megjöttünk - zökkentett ki gondolataimból a sofőr, hátrafordulva hozzám. Bólintva egy aprót kezébe nyomtam a kért összeget, s kiléptem a hatalmas épület elé. Sosem láttam ehhez foghatót; márványból készült, szürke lakóház, mely inkább emlékeztet felhőkarcolóra. Üvegajtaján átlátva egy gönyörű előteret fedeztem fel, hol előkelő urak és hölgyek pompás estélyikben ültek mindenfelé. Már indultam is volna befelé, ha nem szólít meg egy mély, férfias hang.

- Nam Taehyun?

Megfordulva elképedve tapasztaltam, hogy a hang tulajdonosa egy fiatal srác, pedig orgánumából idősebbnek gondoltam. 

- I-igen... - meglepettségemben ezt az apró szócskát is alig tudtam kinyögni.

- Kim Wonshik, én leszek az egyik szobatársad - nyújtotta jobbját, én pedig óvatosan rámarkoltam hatalmas tenyerére. - Szép ez a hely, nem igaz? - nézett fel az előbbi épületre.

- Igen! Alig várom, hogy itt élhessünk - lelkesedtem be, ugyanakkor a hangom nem emeltem annyira fel.

- Hogy? - nézett rám Wonshik értetlenül. Testem elárasztotta az a kellemetlen érzés, a félelem és kín keveréke, amit olyankor érzek, mikor valaki nem ért.

- Hát a ház... Ahol lakni fogunk... - próbáltam összeszedni mondanivalóm, de nem jártam sok sikerrel, tekintve, hogy a fiú továbbra is összeráncolt szemöldökkel nézett rám. Pár másodperc kellemetlen csend után azonban végre felragyogott a szeme.

- Ja, értem! Azt hitted, hogy itt fogunk élni - mosolyodott el. - El kell szomorítsalak, ez a stúdió épülete. A lakás kicsivel odébb van, gyere, odavezetlek.

- Oh... Értem, köszönöm - Bólintottam, majd követni kezdtem a keskeny utcán. Talán életem leggázabb megismerkedésén vagyok túl, de nem is indult annyira rosszul, mint amilyenre számítottam. Wonshiknak igaza volt; körülbelül három házzal lejjebb állt egy teljesen átlagos kőépület, olyan négy emeletes. A festék több helyen is lemállott, emellett tele volt különféle graffitikkel az utca felöli oldala. Bár nem pont erre számítottam, nem voltam meglepve sem; természetes, hogy gyakornokként nem abba az Olümposzba költöztetnek minket.

Belépve egy szűk előszoba fogadott, melyben szinte mindenhol fogasok és esernyőtartók voltak elhelyezve. Kicsit félve tettem átázott kabátom Wonshiké mellé. Beljebb egy kisebb porta foglalt helyet, hol egy fáradt, fiatal lány gubbasztott, betegesen bámulva a monitorján lévő apró órát.

- Yoohyeon - csettintett szobatársam, mire a lány felsikoltva - ezzel szerintem szívrohamot hozva a fél épületre - kapta ránk tekintetét. Szemei rettentő karikásak voltak, de ettől eltekintve szép volt. Barna hajában piros ombre volt felfedezhető, egy tincsben befonva, barna íriszei pedig gyönyörűen csillogtak a sápadt, sárga lámpafényben.

- Oppa, a francba is... - motyogta, majd kutakodva egy kicsit Wonshik kezébe nyomott egy kulcscsomót. Valószínűleg engem csak ezek után vett észre, ugyanis szemei felcsillantak, ahogy rám emelte tekintetét. - Nahát, Ő Taehyun oppa? Sokkal helyesebb, mint te...

- Öhm... - nem tudtam, mit reagálhatnék a lányra, de legnagyobb szerencsémre Wonshik megtette helyettem.

- Jó éjt, Portás néni - kacsintott a lányra, majd elindult egy sötét, szűk csigalépcső fele. Én pedig - mivel teljes mértékben Wonshikra voltam utalva - meghajolva a lány előtt követtem őt.