-Vége a dalnak, gyerekek! Dobjátok ki a pisztolyt az ablakon és szálljatok ki a kocsiból! - mondja a rendőr a megaphone-ba.
Idegesen dobolok a lábammal, remegek, a levegőt csak szaggatottan tudom venni, de a mellettem ülő fiú csak mereven bámul előre, kezei még mindig a kormányon pihennek, és mérget vennék rá, hogy ő bizony korántsem fél annyira, mint én.
Mérgesen nézek rá, mire ő is felém fordítja fejét, de nem szólal meg. A körülbelül másfél órás hangzavar után jól esik a csend. A rendőr hangja a legrosszabb! Főleg azon a szaron keresztül, csak többet ront rajta! De legalább már elhallgatott.
- Most!
Oké, ezt egy picit elhamarkodtam. De ettől a hangtól már nem undorodok, ettől már szabályosan rettegek, ugyanis ez már ezerszer fenyegetőbb volt. Nem maradhatunk így örökre.
- Most mi lesz? - fordulok felé szemrehányóan egy kissé felemelve a hangom.
Rám emeli íriszeit, majd egy másodperc csend után komisz vigyorra húzza ajkait.
- Emlékszel mit mondtál mindig?
Egy percet el kell gondolkodnom a kérdésén, ugyanis hirtelen nem tudom mire gondol. Aztán eszembe jut a sok civakodás, és végül nem kell tovább agyalnom.
- Állj?
- Pontosan! Nagy dolog lenne, ha most az egyszer nem mondanád? - kérdi még mindig mosolyogva, közben játékosan forgatva a fejét.
- Mit akarsz tenni?
- Először is, én eldobom a pisztolyt jó messzire. Aztán vedd ezt fel, kérlek - mondja, majd a kezembe nyom egy fekete maszkot. Már elkaptak, szóval nem értem minek ez, de inkább felveszem.
Lassan kinyúl, és eldobja a pisztolyt a rendőrök elé. Pár másodperc múlva lassú lépteket hallunk a kocsi felé közeledni.
- Oké, akkor most kiszállunk. Ha valamelyik mondja, hogy menjünk eléjük, egy tapottat sem mozdulsz, hanem várod a jelet. Mert ha bármilyen módon hozzád érek, te elkezdesz rohanni, mint még sehogy. A konténerek mögött biztonságban el lehet jutni a raktárhoz, ott pedig majd keresünk egy búvóhelyet, ahol senki nem talál meg. Bízz bennem, oké? - kérdi biztató mosollyal.
Vonakodva, de bólintok. Kiszállás után egymás mellé állunk, majd csendben teszem, amit mondott, várok.
______________________________________
18.08. Ezt mutatja a telefonom, - amiből maximum hangerőn szól a zene - szóval körülbelül húsz perc, és Szöulba érek.
Az a húsz perc nekem sok idő. Fura lényem révén már megint egy hülye filmbe képzelem magam, amelynek elején a főszereplő rövid leírást ad az életéről. Szóval engedjétek meg, hogy bemutatkozzam: Kim Taehyung vagyok, hadd tartsak egy rövid monológot nyomorult életem rejtelmeiről.
Daeguban születtem, ahol felcseperedésem után kijártam a nyolc általánost, majd kezdtem el tanulni az ottani gimnáziumban. Az első év elején sok barátom volt. Mindig önfeledten tudtam mosolyogni, hisz tudtam, jó emberek vesznek körül. De minden megváltozott, mikor a kilencedik osztály kijárása után a szüleim váratlanul bejelentették, hogy elválnak. A tény, hogy az igaznak hitt szerelem és harmónia nem tart örökké, teljesen lesokkolt. Olyannyira, hogy a mindig derűs énemet szépen, apránként elnyelte a szomorúság és a düh. Emiatt sokat sírtam az iskolában. Mindig voltak, akik nem bírtak és akkor sem lepődtem meg, mikor sírás közben kicsúfoltak. Azelőtt nem érdekelt, mert nem sírtam feleslegesen. De az első ilyen esetnél az volt a legmeglepőbb, hogy az én igaznak hitt barátaimat is véltem felfedezni gúnyos, megvető kacajok közepette. Ekkor már teljesen összetörtem. Így szenvedtem végig a tizedik osztályt a Daegui gimnáziumban. Meguntam, és mondván, hogy boldog középiskolás éveket akarok, úgy döntöttem, egy teljesen más közegben kezdek mindent újra. Röviden, egy Szöuli gimnáziumban próbáltam szerencsét, ahova fel is vettek. Fel is költözhettem volna anyámmal, de nem akartam terhelni a hatalmas pakolászással, ráadásul úgy tűnt, nem árt egy kis távolság, hogy kicsit felnőttebbnek érezzem magam. Szóval albérletre való pénz híján kollégista lettem.
Ekkor én már rég tizennyolc éves voltam, nagykorú, aki meg tudja állni a helyét. Ehhez képest, szinte mindig egyedül vagyok a szobában. Szerintem a szobatársaim titokban a pokolra kívánnak, csak tudnám miért. Ami az iskolát illeti, sötét aurám miatt senki nem mutat irántam érdeklődést, kivéve egy embert.
Ilyen gondolatok lepik el a fejemet, miközben a vonatablakból nézem az elsuhanó tájat.
Öt perc és Szöulba érek, nem ártana felöltözni.
Miután felkapom a kabátom, a sporttáskámat megragadva sétálok az ajtó irányába. Egy perc várakozás után a vonat szépen-lassan megáll.
A leszállást követően ráérősen szedem a lábaimat a kijárat felé, majd hagyom hátam mögött a vasútállomást.
Az utcát már sötétség uralja. Az autók, a jelzőlámpák és a különböző kirakatok fényei hangulatossá teszik ezt a novemberi vasárnap estét. A fülemben még mindig bömböl a zene. Az éppen lejátszódó dallam igazán kellemes és nyugtató ilyen környezetben. Ez csak még lassabb sétára késztet.
Boldogan vizsgálom a kirakatok polcait, amik már tömve vannak karácsonyi díszekkel, nem mellesleg téli árukkal. Hamarosan karácsony. Otthon a rokonok mindig mondják, hogy nézzem ki magamnak, miket szeretnék.
Nem kérek mást, csak egy kis nyugalmat.
Végül elhaladok a kirakatok mellett, mondván, nincs szükségem semmire, ugyanis mindenem meg van. Csak azt akarom, hogy elfogadjanak úgy, ahogy vagyok, és legyenek végre normális barátaim.
A gondolataim miatt észre sem veszem, hogy hirtelen megáll a zene. Mondjuk nem mintha probléma lenne, inkább leállítom és kiveszem a fülemből a fülest is, ugyanis nem kicsit fájdult meg a fejem.
A fejem már kezd kitisztulni, és még mindig jól esik a ráérős séta, egyszóval semmi gondom nincsen.
De akkor valami szemet szúr.
A jobb oldalamon elhúzódó úton egy fekete Audi közlekedik. Önmagában nem is lenne vele gond, hiszen a Holdsugarak gyönyörű csillogást ajándékoznak neki. Az benne a felettébb furcsa, hogy túl lassan, az én tempómat követve halad mellettem.
Meglepetten nézek a fekete járműre, mire lehúzódik az ablak, és egy ében hajú, fiatal srác néz ki rajta.
- Hé, baba, elvigyelek?
______________________________________
Ahogy ígértem: meghoztam az új fici prológusát! :)
Remélem tetszik nektek, igyekszem hamarosan hozni az első részt. ;)
Legyen szép napotok! <3
