Itt vagyok. De te hol vagy? Talán a nappaliban, a fürdőben, a képzeletemben? Semmit nem látok, minden fekete. Van egy ajtó a távolban. Elindulok. Kinyitom, és fényesség szűrődik be az ajtón. Valamit hallok, ismerős csengés. Hirtelen kinyitom a szemem és rájövök, csak egy álom volt. A nagy része. Az nem hogy egyedül vagyok. Felkelek majd kimegyek a nappaliba. A ház egy romhalmaz, pont olyan mint ahogy tegnap este hagytam, miután újra találkoztam Scottal. Csak a neve hallatán összerándul a gyomrom, hogy lehet valaki ilyen? És miért bíztam meg benne? Ránézek a naptárra, szerda, ami azt jelenti hogy szabadnapos vagyok. Rendbe kéne tenni a házat, mégiscsak ilyen állapotban van pedig egy hete sincs hogy itt lakom. Előveszem a telefonom, remélve hogy valakinek fontos vagyok. Egy üzenet, Junetól. Átakar jönni, beszélni velem. Értékelem a gesztust mivel ő még foglalkozik velem, egy legjobb barátnak ez a dolga, vagyis ha tényleg igaz barát. June az, Rose már nem igazán. Pedig azt hittem hogy megbízhatok bennük, és Scottban is. Hogy lett az életemből egy ekkora kavalkád? Talán June segít legalább elfogadni ezt a tényt. Körülbelül egy óra múlva meg is érkezett. Messze lakik innen, az is csoda hogy ilyen gyorsan ideért. Köszön, de én nem köszönöl vissza csak kinyitom az ajtót, látja hogy nem vagyok beszédes kedvemben. Keresztül jut a ruhákból és egyéb dolgokból álló labirintuson majd leül a kissé koszos kanapéra.
-April ezt nem csinálhatod tovább! – Szólalt meg hirtelen.
Meghátrálok, lehajtom a fejemet majd a szememet is becsukom. Egy könnycsepp szalad le arcomon. Egy barát odajönne és azt mondaná hogy nem lesz semmi baj, hazudna. De egy legjobb barát csak ülne ott és várna, várna arra hogy kiadjam magamból, mert ő nem akar hazudni nekem. June is ezt tette. Várta hogy kiadjam magamból csak egy pillanatig azt ami fáj, és apai szigorral szembesítsen a tényekkel.
-Tudom hogy Rose és Scott megbántottam, de ideje túllépni rajta.
-De egyedül nem tudok. – Szólaltam meg először mióta itt van.
-Nem is kell egyedül, itt vagyok én és más is.
-Ki? – Húztam fel szemöldököm.
-Ismerek egy pszichológust aki segítene rajtad. – Mondta nyugodt hangon, csak én nem voltam nyugodt.
-Én biztos nem megyek dili dokihoz, nem vagyok őrült csak összetört! – Mondtam nagyon nem nyugodt hangon.
-Először is nyugodj le. Tudod a nyugalom szigetén vagy ahogy az ének tanárunk mindig mondta.
Nevettem, hetek talán hónapok óta először. Gimnáziumban egy osztályba jártam Junaal és persze Roseal is. Ott ismerkedtünk meg, ott lettünk barátok. A tanárokat rengetegszer kiröhögtük az ilyesfajta mondataik miatt, és ezek a mondatok megmaradtak tanári aranyköpésekként nekünk, hogy majd később is nevethessünk rajta. June mindig tudta hogy hogyan kell felvidítani, Rose nem ilyen volt, ő inkább egyedül hagyott a gondjaimmal mondván hogy neki is van elég. Volt egy harmadik ember akiben megbíztam, így négyen voltunk legjobb barátok. De az élet megy tovább, a harmadik ember mikor egyetemre ment teljesen elfelejtkezett rólunk mi meg után nem kerestük, így mára már a nevét sem tudom. A nevetés után June ismét elkomolyodott és folytatta.
-Az egyik legjobb pszichológus, nekem és a húgomnak is segített, miután elvesztettük Saraht. – Mondta majd elkezdett szipogni, látszott hogy a sírást tartja vissza.
Sarah, June legkisebb húga, 2 éve halt meg egy autóbalesetben. June családja azóta is csak nehezen tud beszélni róla.
-Rendben, elmegyek. – Egyeztem bele keserű szájízzel.
A nap lassan eltelt, holnap pedig dolgoznom kell. Újságíró vagyok az Independent nevű hírportálon. Őszintén szeretem a munkámat, de az egész ügy után kedvem sincs kikelni az ágyból, nem hogy dolgozni menni. Az újságíró sem az álom állásom de közelít hozzá. Az álmom hogy író legyek, ami szépen haladt míg Scottal együtt voltunk. Ő dolgozott teljes munkaidőben én pedig a különböző blogokból és más kisebb könyvekből szereztem pénzt. Ez mind szép és jó volt amíg Scottot ki nem rúgtak. Nem talált magának állást az én pénzemből pedig nem tudtunk ketten megélni, így cseréltünk, én mentem el dolgozni és ő maradt otthon. De ez a múlté. Másnap bementem dolgozni a sok ismerős arc mindig felvidít de nem sokat segítettek. Este hullafáradtan értem haza, körülbelül délután hatkor. Ilyenkor mindig leülök a gépem elé és leírom azokat a gondolatokat amik meg fogalmazódtak bennem. Már egy ideje írom ezt a könyvet de minden nap úgy érzem egyre unalmasabb lesz, és minden nap ki akarom törölni de nincs hozzá szívem. Másnap szabadnapom volt így Juneal elmentünk a pszichológushoz. Eljött hozzám majd a kocsijával mentünk egy darabig. Leparkoltunk valahol a város szívében, ahol csak úgy mozgott az élet, majd gyalog folytatjuk a túrát. Egy hatalmas épülethez érünk, az ajtó felett nagy betűkkel: Dr. Amber Keane, Pszichológus. Itt egy kicsit megijedtem. Mégsem akarok pszichológushoz menni. Ha most így elgondolkozom, jól vagyok, nincs semmi bajom. Miket beszélek? Rengeteg bajom van! Csak ki kell adnom magamból és úgy hátha megoldódik minden. Ránéztem Junera aki az időpontomat keresi. Fél három volt és mint kiderült nekem pontosan háromra volt időpontom. Bementünk majd leültünk a várakozóterembe a többi ember közé. Soha nem láttam még ilyen zsúfolt várakozótermet pedig 3 évig jártam, hónapról hónapra fogorvoshoz. Ezt csak azok érthetik akiknek volt fogszabályzójuk. A harmadik sorban volt két üres szék egymás mellett, oda ülünk Juneal. Mellettünk ült egy srác aki nagyon furcsán nézett Junera csak nem tudtam miért, végül körülbelül fél percnyi várakozás után megszólalt.
-June te vagy az?
-Lucas?! De rég láttalak!
-Mit keresel újra itt? – Kérdezte Lucas egy hatalmas mosollyal az arcán.
-A legjobb barátnőmet hoztam ide, ő itt April. – Mutatott rám June.
-Örülök hogy megismertelek April.
-Én is. – Mondtam kissé halkan.
-És te mit keresel itt Lucas? Azt hittem többet nem jársz ide. – Nevetett June.
-Én nem is, egy barátomat hoztam ide csak úgy mint te. -Válszolt Lucas és még mindig úgy mosolygott mint a tejbetök.
Hirtelen kicsapódott a rendelő ajtaja. Nem igazán figyeltem oda csak egy szó csapta meg a fülem amit Lucas mondott. Scott. Hirtelen felnéztem és ott állt előttem az ex barátom egy nagy mosollyal az arcán. Legszívesebben leütöttem volna vagy ami még jobb kidobtam volna az ablakon de próbáltam lenyugodni.
-April jó újra látni! – Mondta azzal a rettenetesen idegesítő mosolyával.
-Téged is Scott. – Mondtam és én is felvettem az áll mosolyomat.
-Ti ismeritek egymást? – Kérdezte Lucas értetlenül.
-Persze régen barátok voltak. – Játszott June mivel neki is leesett a szituáció.
-Hát jó volt újra látni April, és téged is June de most mennünk kell. Viszlát hölgyeim. – Mondta Scott majd megfordult és elsétált.
-Ne hölgyikézzen itt engem. Legszívesebben leütném. – Mondtam Junenak miután a fiúk elmentek.
-Én is, de azért Lucas kedves volt, összeillenétek. – Mondta én pedig kérdően néztem rá.
-Semmi kedvem sincs most a fiúkhoz, a tiéd lehet. – Vágtam vissza.
June meg akart szólalni de valaki megelőzte.
-April kérem fáradjon az irodámba – Nyílt ki a rendelő ajtaja. – És kísérője is. – Fejezte be Amber.
Felaltunk majd bementünk az rendelőjébe. A rendelő tágasabb mint ahogy kívülről tűnik és nem pont ilyennek képzeltem el. Félreértés ne essék, most járok először egy pszichológus rendelőjében, de már elég sok filmben láttam ilyet. Ezek a filmek vagy nem a valóságot mutatják be, vagy ez a rendelő nagyon eltérő a többitől. Az egész hely hatalmas volt és színes. A szivárvány minden színe megtalálható volt a falon egy elég absztrakt hatással felfestve. A szobában volt még egy hófehér szőnyeg azon három szék, kettő egymás mellet, egy pedig velük szembe. Ez a szoba közepén volt megtalálható, körülvéve növényekkel, szekrényekkel, könyvespolcokkal és jobb oldalt szélen volt egy íróasztal tele papírokkal. Ismét elmondom, nem erre számítottam de az biztos hogy barátságosabb volt mint egy teljesen fehér szoba. Amber intett hogy üljünk le, mi pedig ezt is tettük, leültünk a két egymás melletti székre. Amber odalépett az íróasztalhoz és valamit keresett, egy ideig kereste majd egy mappával ült le a velünk szemben lévő székre.
-April Johnson ha nem tévedek. – Bólintottam. – 25 éves, egyedülálló, Az Independent nevű lapnál dolgozik. Legutóbbi kapcsolta Scott Wilsonal volt, aki most sétált ki az ajtón, igazam van?
Meglepődtem, mi az amit nem tud rólam? Ez ijesztő is, honnan tud ennyit rólam? Csak tátott szájjal ültem ott amíg June meg nem szólalt.
-Amber mindent tud a betegeiről, mielőtt idejönnénk felkérés minket és minden fontos információt meg tud rólunk. – Mondta June.
Ez még akkor is ijesztő volt de legalább logikus. Amber viszont nem végzett a mondanivalójával.
-Amennyit megtudtam Scottól az az hogy maguk három évig voltak együtt, amiből egy évig együtt éltek. Scott elmondása szerint ön szakított vele, az okát pedig ő maga nem tudja és nem is érti. Szerinte a kapcsolatuk virágzó volt és szép, ő maga azt gondolta hogy együtt lesznek egy életen át. Bár a mostani arckifejezéséből azt szűröm le hogy ennek a fele hazugság, nem igaz April?
Fejemet lehajtva ültem ott, csak az utolsó mondatnál emeltem fel. Nem gondoltam hogy arckifejezéseket vágok de végül is igaza volt abban hogy amit Scott mondott az hazugság.
-Kérem azt el tudná mondani hogy mi volt a hazugság benne, mivel csak abban az esetben tudok segíteni. – Folytatta Amber.
-Az hogy boldogok voltunk. – Mondtam kissé halkan. – Én magam nem voltam boldog.
-És miért nem? – Kérdezte Amber.
Egy könnycsepp csordult le az arcomon. June azonnal látta és egyből megölelt. Amber is rájött hogy ez egy érzékeny pont számomra de nem hagyhatta annyiban.
-Kérem April mondja el bármennyire is fáj magának. Itt senki nem ítéli el önt.
Igaza volt. Csak June volt ott és ő. Amber pedig ki tudja hány embert nem ítélt el, végül is pszichológus, ahogy sokan mondják ő a gazdag gyerekek panaszait hallgatja.
-Scott elhitette velem hogy nem érek semmit. Hogy senkinek sem kellek. Hogy ő az egyetlen aki szeret a világon. És én elhittem neki, mert én tényleg szerettem de mára már visszagondolva, ő nem.
June meglepődött hogy eltudtam mondani, Amber pedig megérően nézett rám.
-Hányszor mondta önnek azt hogy nem ér semmit? – Kérdezte Amber.
-Naponta, vagy naponta többször is. Váltogatta a szavakat, néha azt mondta hogy jelentéktelen vagyok, máskor azt hogy nem érek semmit, harmadszor azt hogy senkinek sem kellek. Mindegyikkel ugyanazt akarta sugallni, hogy csak ő szeret és senki más.
Hirtelen Amber is kérdően nézett rám.
-Maga nem hülye, tudja ezt April? – Mondta Amber. - Sok ember magától rá sem jön hogy a párja ezt teszi vele, mert túl vak a szerelemtől. Maga mégis rájött és lépett. Ez nagy dolog de valahogy úgy érzem hogy ez nem magától sikerült önnek, hanem valaki vagy valami folytán.
Még folytatta volna de hirtelen megcsendült az óra, fél négy van, lejárt az időnk.
-Nagyon jó lenne ha még tudnánk folytatni ezt a beszélgetést de sajnos lejárt az időnk. Egy második találkozást megbeszélhetünk csak hívjanak fel. – Mondta Amber, mikor Juneal kiléptünk a szobából.
