Sötét Hercegnő

⭐Első⭐

Lidä

Már megint az elcsépelt vacsorán ültünk. A teremben csupán az evőeszközök csörgése hallatszódott, beszéd nem. A hosszú asztal roskadásig volt ételekkel, melyekből már hiányzott: az uralkodói család jóízűen vetette bele magát az ennivalók rengetegébe.
Húsok, tészták, levesek. A szolgák ide-oda perdültek, lesték a kívánságunkat és úgy táncoltak, ahogyan fütyülünk. Ha üres tányért láttak, már szaladtak is oda és elvették azt, majd sűrűn kértek bocsánatot mondván, hogy későn vették észre. Pedig egyáltalán nem. Biztosan fejreejtették őket kiskorukban.

Én is e család tagja vagyok. Mi uralkodunk Lednice felett. Az emberek félnek tőlünk, amin nem is csodálkozom: nem vagyunk az a csilli-villi uralkodó pereputty. Nálunk az aranyozott szobrok helyett halálfejek, szarvaskoponyák és csontvázak díszítik a fekete falú folyosókat. Fekete ruházatunk és természetes fekete hajunk csak ráadás.

Mindenkinek fekete, vagy legalább sötétbarna a szeme, kivéve engem. Búzavirágkék szempárom miatt többen csúfolnak, talán még én is magamat. Utálom! Többen a jóság apró reménycsillagának hiszik ezt.

Jóság, meg a lófasz!

Még mit nem! Majd pont mi leszünk jók, igaz? Mi, akiknek céljuk az emberek gonosszá tétele? Akik ezt mondják, bizonyára valamit félrenéznek.

Nyílt az ajtó és egy szolga lépett be rajta, nyilván fekete öltözékben. Nekik is kötelező volt ilyen hacukát viselni, viszont a felsőt egy fehér SZ betűt díszítette. Ez jelezte azt, hogy ők szolgák.
Az imént belépett szolga felém közeledett. Mit akar?

- Lidä kisasszony, hívatják - mondta a szolga, és puccba vágta magát.

- Ki az?

- Egy fiú - felelte, mire én apámékra pillantottam. Rosszallóan néztek rám, de nem törődtem vele.

- Megyek - mondtam részben a szolgának, részben magamnak. Felálltam, és elindultam a hatalmas kapu felé, mely a palota többi részéhez hasonlóan fekete volt.
Automatikusan kitárult előttem és egy fiú nézett vissza rám. Fekete haja és szempárja ismerős volt, de nem tudtam beazonosítani.

- Ki vagy te? - kérdeztem kissé lenézően. Hiába, minket így neveltek.

A fiú elég kedvesnek tűnt. Arcán széles mosoly virított, testtartása nemhogy ellenségeskedő, hanem barátságos volt.

Zuiry

Hát ilyen Lidä! Elképesztően megváltozott. Nem volt ennyire távolságtartó, mikor elmentem. Inkább befogadta az embereket. Most viszont... Akár egy burok. Látni látjuk az embereket, mégis a saját világukban élnek és kitaszítanak minket.
Kissé fájt, hogy lenézett, de hála az égnek, nem ismert fel. Nem az a célom, hogy pár perc után rájöjjön, ki vagyok. Azt már nem! Nem azért utaztam ennyit, hogy semmit se tegyek.
Lidä bizalmába fogok férkőzni. Igen! Ez a célom!

Gondolataimból a lány hangja ébresztett fel, újra feltette a kérdést. Haboztam: megmondjam az igazi nevemet, kockáztatva, hogy felismer, vagy legyek elővigyázatos és álnéven éljek?
Nagy dilemma. Egészen olyan, mint amikor a vadász nem tudja, lőjön-e: ha nem találja el a vadat, csak pazarol, de ha összejön neki, meglesz a napi betevő.
Döntöttem.

- Zuiry vagyok, üdv! Lidä kisasszonyt keresem... - próbáltam hihetően adni a jött-ment idegent. Figyeltem a reakcióját, ami a vártnál kicsit rosszabbul sült el.