Ismerkedés a múlttal

Amióta itt ragadtam, folyton a szememet forgattam. Utáltam az itteni szabályokat. Köteles voltam ruhákban járni, nagy kalapokkal, a legújabb divat szerint, amiket Endre juttatott el nekem. Ezek mellett etikettet tanított nekem, hogyan járjak, egyenes, szinte gőgös tartással. Kicsit se illett hozzám ez a stílus, de ő azt mondta jól csinálom, csak néha tűnik fel, hogy nem vagyok teljesen idevalósi. Ezeket a hibákat viszont sokszor azzal magyaráztuk az embereknek, hogy éveket töltöttem el külföldi utazásokon, nehezen tértem vissza az "eredetekhez". Hosszú ideig kedvese segített nekem. Azonban ismételten véget vetettek kapcsolatuknak egy vitát követően.
Emiatt történt az, hogy ültem a szobámban és szinte rettegve néztem a felakasztott ruhámat. Fogalmam se volt arról, hogy hogy a francba fogom felvenni, ugyanis ez a darab fűzős volt és elvárták tőlem, hogy ezt hordjam a mai találkozón. Adél nélkül ez viszont lehetetlenség, aki valószínűleg épp férjével sziesztázott a Szajna partján.
Hosszas tanakodás után megelégeltem ezt az egészet és szekrényemből kikutattam egy másik ruhát, ami mind stílusba, mind fazonba jobban tetszett. Ne mondják meg mások, hogy mit hordjak! Egy elől fodros, fehér blúz volt, és halványkék szoknyájú ruha, amihez járt egy ugyanilyen színű blézerszerű darab felülre. Miután ezeket felvettem és egyszerű kontyba tettem hajam, kifáradtam a szobából.
- Nem ezt a ruhát készítettem ki, mi ez? Még van idő, vedd fel a vöröset!
- Nem tudom felvenni, fűzős!
- Tökéletesnek kell lenned!
- Nincs olyan, hogy tökéletes, pláne nem nálam, úgyhogy hagyjál már!
- Megkérem a szomszédos hölgyet, hogy segítsen...
- Nem! Én így kész vagyok az indulásra!
- Meglehet, hogy a te idődben ez a viselkedés elfogadott, de itt komolyan kell venni ezeket és ha nem óvakodsz le is bukhatsz!
- Képzeld, az én időmben is van dresscode, de azokra is magas ívbe tojok!
Endre furán nézett rám.
- Öltözeti szabályzat - javítottam ki magam.
- Még mindig úgy gondolom, hogy a jövő szókincse pocsék. Dolgozhatnál rajta, elvégre te is írni akarsz és ha szeretnél az én szintemre jönni, akkor gyakorolnod kell! Te magad is mondtad, az egyik legismertebb költő leszek! - fényezte magát mosolyogva.
- Igen. Ady Endre, a szerelemben szerencsétlen, házasságtörő, öntelt költő, aki elitta a tanulói pénzét és elszajházkodta az élete csúcsát, mígnem szifiliszt kapott. Igazán csodálatos. - forgattam szemeimet amíg fejemre igazítottam egy kicsit sötétebb árnyalatú, kék kalapot, amelyet fehér tollak és kövek ékesítettek.
Endre végignézett rajtam majd egy, a kalapom színének megfelelő esernyőt nyújtott a kezembe. Azonban mielőtt átvehettem volna, kezeibe zárva azt a szemembe nézett és azt mondta:
- Jó szerető vagyok, szifilisz ide vagy oda. Ödön nem bánja, hogy Lédával vagyok, de őket hagyd ki. Az alkoholt szeretem és csak élem az életem. Elvégre kell egy kis pohár mindenkinek, bármennyire is ellenzed te ezt minden egyes alkalommal, unalmas lenne így élni, nem gondolod? Adja az ötleteket a hatása. Ami pedig a pénzt illeti, amint látod, van tető a fejem felett, van állásom már a Nyugatnál és ismételten elmondom, élem az életem. A te elmondásod alapján ez nem akadály ahhoz, hogy 2017-ben ismerjék a nevem és műveimet. Vagy talán tévedek?
- Most azt várod, hogy ismét elmondjam, hogy az oktatás része vagy, tudom. Ez is mutatja mennyire beképzelt vagy. - rántottam ki kezéből az esernyőt és fordítottam hátat neki sértetten.
Hallgatott. Ő is megsértődött és tudtam, hogy nem volt hajlandó folytatni a vitát.
- Indulhatnánk végre? - sóhajtottam.
Az orra alatt motyogva ajtót nyitott előttem, majd kulcsra zárva azt, nyújtotta karját, de elutasítottam és elévágva kimentem. Lassú, komótos tempóban indultunk el a sötét, felhős időben a macskaköves úton. Néha szembejött egy-egy ember, de kevesen jártak ebben az órában, korán volt. Már elment az első itt töltött napom varázsa, nem azon csodálkoztam mi mivé válik a jövőben. Inkább egy teljesen más helyként kezeltem ezeket az utcákat, amelyek át fognak alakulni az én időmre. Sokkal jobban aggasztott az, hogy hogyan térhetnék vissza. Előzőleg nem 1900-ba kerültem, hanem József Attilához és amint megpróbáltam valahogy a jelenembe "menni" még hátrébb kerültem. Félek újra megpróbálni. Ez még legalább nem teljesen idegen idő. Viszont szeretnék már otthon lenni. Hiányzik a családom, a barátaim. Hiányoznak a "luxus" dolgok. Mindegy, hisztivel semmire se megyek.
- Hova megyünk most?
- A közeli kávézóba, ott lesz a találkozó.
- Csak nem a Japánba? - csillogott a szemem a híres hely gondolatától.
- Nem, az kicsit messzebb van és még nem nyit egy ideig.
- Kár.
- Majd egyszer elviszlek oda.
- Tényleg?
- Persze, ha az ismerősöm vagy, ismerned kell azt a helyet!
- Nem szoktam eljárkálni sehova. Amióta itt vagyok, úgy érzem a szöges ellentétévé váltam önmagamnak, ruhákat hordok, ismerkedek, utazgatok... Már csak az hiányzik, hogy olyan iszákos legyek, mint te!
- Én többször kínáltalak. - vont vállat, és rágyújtott. Lassan gomolygott a füst körülötte, szinte már nem is ő lett volna, ha nem pöfékel. A cigaretta füst mondhatni a része volt, annyit szívott el naponta. Ez a füst mindig apámat juttatta eszembe, aki, akárcsak Endre, odafigyelt cigizés közbe, hogy rám ne menjen. Ennek talán ahhoz is köze lehet, hogy pöfékelése alatt otthon mindig bezárkózok a szobámba előle. Nem mintha rossz lenne a szaga, mert igazából nem erről van szó, csak utálom, ha a ruháimba ivódik.
Rámosolyogtam társamra. Ő furcsállta hirtelen hangulat változásom. Erre csak még jobban vigyorogtam, mert imádtam ha az emberek valamit nem értettek. Szegény Adynk meg sokszor így értetlenkedett, ha velem volt.
- Mi a nagy boldogságod tárgya?
- Az, hogy seggfej vagy, de nem száz százalékban.
- Seggfej?
- Szleng. Hülye, idióta, bunkó...
- Oké, oké, értem, csak ne beszélj ilyen csúnyán!
- Igazából rájöttem, hogy elképesztően nagy egód ellenére bírlak.
- Erre három hónap után jöttél rá? Igaz, hogy többrétegű a személyiségem, de azért ez lassú észrevétel volt.
- Hallgass.
- Legalább most szépen mondtad.
- Akkor tégy is a kérésemnek eleget!
Nevetett és inkább tovább szívta a cigit. Én minden szó nélkül belekaroltam, ami nem kis meglepetést okozott Endrének, de esze ágába se volt tiltakozni. Így sétáltunk egészen addig, amíg szemünk elé nem tárult a Centrál kávéház cégére. Ady ajtót nyitott és belépve megcsapott a benti meleg és kellemes illatok ára. Azonnal beljebb mentem. Csupán három ember ült bent az asztaloknál és arcukat meglátva éreztem, hogy lesápadok. Endre gyengéden elkezdett vezetni a derekamnál fogva és a székétől felálló bajuszos férfira tekintve ennyit mondott:
-  Ez a hölgy az, akiről írtam nektek.
Az úr elmosolyodott.
- Üdvözlöm. Babits Mihály a nevem.
Adyra tekintettem és láttam rajta a büszkeséget a szokásos önteltség mellett. Ezt előre eltervezte. Azt hiszem el tudok viselni még egy kis időt itt...