Egymás karjaiban

Forróság. A szobát elöntötte. A sötétítő függönyök teljesen be lettek húzva, csak pár hosszas fénynyaláb lopózott be a kinti nyári holdsugarakból. Bent halkan zümmög a pimasz légy, végtelen köröket leírva a szoba közepén. Néha azonban felbátorodik és megközelíti a vörös selyemmel letakart franciaágyat, csak azért, hogy a tetején fekvő férfi elzavarja. Csendes volt, elegáns. Nem is zavarta, hogy fekete, öltönycipőjével tapossa a tiszta ágyat. Frakkot viselt, ami már fehér ingével együtt meggyűrődött a fetrengéstől. Csokornyakkendője lelógott, sőt, egy idő után lerángatta és laza mozdulattal a sarokba hajította. Az ágy támlájának dőlt, jobb karját is rajta pihentette. Másik keze az ágyon dobolt, egyre hangosabban, majd egyre halkabban. Kék szemei a semmibe meredtek. Elmélyült gondolataiban. Néha arckifejezése megkeményedett, mondhatni dühössé vált, de gyorsan nyugalmat erőltetett magára. Kopp, kopp, kopp. Gyengéd kopogás töri meg a csendet. A szőke férfi azonban a kisujját se mozdítja az ajtóhoz.
- Ki az? - förmed az ajtóra.
- Csak én. Bejöhetek, Herr? - hallatszódik a női hang.
A férfi semmit sem szól. Az ajtó résnyire nyílik, zsanérjai hangosan nyikorognak. Azonnal beszűrődik a ház vendégeinek hangos beszéde és kacagása a távoli bálteremből. Francis elfintorodik és csak elfordítja fejét, mintha ezzel megszabadulhatna mindentől, ami kint van. A hölgy finom kezei az ajtót fogják és óvatos, kopogó léptekkel belép a szoba csendjébe. Levendula lila szoknyája halkan susog és az ágyhoz megy. Kezeit maga előtt tartja, összekulcsolva. Tartása egyenes, fejtartása és tekintete is egyaránt büszkeséget sugároz. Csillogó, lila szemei most komoran vizsgálják az előtte fekvő urat.
- Herr Bonnefoy, ön és serege az ünnepelt a mai napon. Miért nem óhajt részt venni az önnek rendezett bálon, a saját otthonában?
Francis csak egy fanyar mosollyal illette a nőt. Továbbra is a némaságot választotta.
- Esetleg segítségére lehetek?
Erre a kérdésre egy keserű, szinte már gúnyos kacajt kapott. A férfi szőke tincsei szinte rázkódtak tőle. A legtöbb vendég ettől már sértetten, orrát fenntartva otthagyta volna a magába fordult franciát, de az osztrák asszony nem volt más, mint Annaliese Edelstein. Közeli kapcsolatot ápolt a hosszú, barna hajú hölggyel, mindenben a segítségére sietett és meghallgatta, de sokszor csipkelődött, pimaszkodott is jóindulatúan. Francis nem szentelt senki másnak ilyen figyelmet. Ő volt a "Ma belle amie", azaz "én szép barátnőm" neki. Annaliese azonban sose hajlott ilyen lenge, becézgetős társalgásokra. Megtartotta formalitásait, még ha a férfi valóban szórakoztatta is.
- Történt valami, monsieur?
Hallgatás.
- Kérem ne nézzen levegőnek. Hiszen itt nyújtom segítő kezem. Fogadja el és vessen véget ennek a gyermeteg hallgatásnak, ennek a szeszélyes viselkedésnek!
- Szeszélyes lennék? Gyermeteg? Legyen, ma belle amie, elfogadom.
- Monsieur, mondja el kérem. Mi a baj?
- Hagyja ezt a gyermeket. Hiszen azt kell tenni ha duzzog; szobába vele, hadd dühöngje ki magát, hogy új erőre kapva másnap édesanyja lábán csüngjön, mint a szőlőfürt.
- Hát akkor itt kell hogy hagyjam.
- Jól teszi. Au revoir!
Milyen heves egy válasz. Kicsit sem vall a francia férfi boldog, forrón ölelő kedvességére, melegségére. Most szúrós, kegyetlen és rideg, akár a jégcsap. Annaliese már állt volna tovább, amikor meglátta. Bár sötét volt, de így is megcsillant. Egy könnycsepp. Majd még egy. Hosszan gördültek le Francis sápadt arcán, majd pottyantak halkan ingére, kisebb nyomokat hátrahagyva. Annaliese azonnal visszafordult és közel hajolt a férfihoz. Aggodalommal figyelte és lassan, de magabiztosan helyezte aprócska, csipke kesztyűs kezét Francis arcára. Egész teste megfeszült az érintésétől.
- Kérem! Mondja el! Rossz így látni magát. Csak árnyéka önmagának.
- Akkor ne nézze! Ne nézze egy gyilkos férfi sírását!
A hölgyben megfagyott a vér. Elkerekedett szemmel nézte a franciát. Nem értette ezt a kifakadást.
- Hiszen háború van. Nem lehet elkerülni a halált ilyen időkben.
- El lehetne. Azonban máshoz nem értünk, csak a pusztításhoz. Aztán meg tömik a katonák magukba a sülteket, vedelik a bort, éjjel meg boldogan hálnak asszonyaikkal. Mindezt milyen okból? Mert öltek.
A hölgy csendben figyelte őt. Most erre mit mondhatna? Nem tud vitába szállni ezzel. Hiszen valóban ez zajlik odakint. A férfiak és nők hangosan kacarásznak, táncolnak, mulatoznak, mintha az életük múlna rajta. Talán pont ezért teszik? Hogy elfelejtsék az alkoholtól és a mámortól a vért, ami kezükhöz tapad? Lehetséges. Mindenesetre, Francis Bonnefoy képtelen volt ünnepelni ezt a napot. Könnyei nem apadtak, de keze már arcához szorította Annaliese aprócska ujjait. Ezután mélyen a nő szemeibe nézett. Mintha valamit kérni szeretett volna, kimondatlanul. Annaliese kissé félredöntötte fejét. Nem értette a borjú szemek okát. Francis szabad keze lassan, remegve az osztrák derekára simult és gyengéden húzni kezdte magához. Annaliese arcát elöntötte a pír, de hagyta magát. Túlságosan kíváncsi volt arra, hogy Francis mit szeretne. A férfi gyengéden maga mellé húzta az ágyra, magához szorította és arcát a nyakába rejtette. Orrát megcsapta a hölgy kellemes kávéillata. Annaliese egy ideig meg se mozdult, majd kezeivel szívére vonta a zokogó férfit.
- Je suis désolé [Ne haragudj], összekönnyezlek...
- Semmi baj.
Francis úgy szorította magához barátnőjét, mint egy kisgyerek az édesanyját. Annaliese meg édesen csak csitítgatta. Így aludtak el, egymás karjaiban, védelmezőn.