Porológus vagy Prológus?

29 3 0
                                        

- Ez, olyan fura... nekem túl sokat megengednek, neked túl keveset. Te irigyled az én életemet, én pedig a tiédet. Rád figyelnek. Rám? Nem. Téged szigorban nevelnek, engem meg le se szarnak. Hát nem fura?- barátnőm hallgat. Csend van, de nem az a kínos fajta. Modhatnám...feszült. Tudod, amikor te is és ő is a gondolataitokba merültök, de mégis máson jár az agyatok. Egy olyan dolgon amire vágytok. Amit nem kaphattok meg. Ami nem lehet a tietek, csupán képzelet...és álom marad.
Tehát így fekszünk mi a fűben. Bár az én gondolataim nem olyanon járnak, mint barátnőmé. Nem, ő arról ábrándozik, hogy egyszer elszökik. Én meg...én meg újfent azon agyalok, hogy elmondja-e neki legféltetteb titkomat. A titkot, amit rajtamkívűl senki sem tud. Anyám sem, hisz miért is nézne engem? Nem. Ez a titok veszélyes. Nem tudhatja meg. Féltene és félne. Én is félek, de néha ezt látom az egyetlen büntetésnek és kiútna ebből a rohadt, szar életemből. Ha ezt megteszem, és márpedig gyakran megteszem, akkor érzem úgy, hogy jobb. Jobb egy fokkal, mert fájt. De ezt nem tudhatja meg! Neki így is van elég gondja. Nem mondja, de tudom, hogy az anyja egy szörnyeteg. Tudom, hogy engem is nehezére esik szeretni, hisz neki nem mutatták meg mi is ez valójában. Néha ott van bennem, hogy megölelem-már két éve-, de nem teszem, mert tudom. Tudom, hogy elsírná magát...és én is. De én nem szeretem, ha valaki lát szenvedni. Mert nem engedhetem meg.
Igen. Ilyenek vagyunk. Falat húzunk. Ő a csendességével.(Amit sikerül lasszan mássá formálni.) Én pedig szavakkal.
Egyszercsak megszólal.
-Szökjünk meg-mondja hallkan.
-Szökjünk-egyezek bele azonnal.
És ezzel indult el a lavina...

Megvoltak az okainkStories to obsess over. Discover now