Nem akarok híres lenni. Nem akarom, hogy azért hívjon valaki, hogy játsszak el egy szerepet, mert nagy nevem van a szakmában. Én szeretetből akarok menni, egy helyre, és csakis egyre; az Ékszerdobozba.
Az Isten háta mögötti kisvárosok színpadán akarok tapsot kapni.
Tudni akarom, hogy mennyivel szebb az, amikor Kecsón az új Kamarában tapsol nekem 150 ember egy lélekként, egy ismerősnek a nézőtérrről, mint az, amikor ezer sikít nekem idegennek, Pesten egy nagyobb, díszesebb, szebb színházban, mondjuk a Madáchban, de mind külön-külön, egyedül.
Helmer és Fellner csodájában akarok minden nap együtt lélegezni azokkal, akiken felnőttem, akik nekem örökké a legjobbak lesznek, és akinek úgy tudom inni minden szavát, mint más a piát!
Érezni akarom azt a kínt, amikor már századjára csalnak meg, törik össze a szívem, és leszek öngyilkos, ugyanúgy, mint ahogy érezni akarom azt is, hogy boldog vagyok, mert végre kijutottam, és szabadulhatok.
Át akarom adni magam Gabler Hedda látásának, de érteni akarom Oliviát és Violát is, tudni szeretném, hogy mit gondolt Fantine, és hogy mit érzett Júlia.
Át akarom élni, hogy mennyire is cintányéros az a cudar világ...
Hogy milyen lovász ésszel gerófnak lenni, és konyhai mosogatóléként úri hölgyet játszani. Hogy mi az, hogy a barrikádon harcolni, és hogy mennyit jelenthet Egy nap még...
Tudni akarom, hogy milyen érzés küzdeni, megtanulni oldalakat, próbálni heteket, csak azért hogy aztán néhány embernek az estéjét elrontsam, vagy jobbá tegyem. Lehetőleg az utóbbi.
Hogy végül minden eldőljön este hét után, hét óra hétkor, amikor mindenkinek meg lesz a saját véleménye. És amikor tízre hazaér a publi-publikum, lehetőleg egymás szavába vágva meséljék az otthon ragadottaknak, hogy ez mennyire jó, és mennyire meg kell nézniük.
Csattanjon rajtam ezer, s ezer ostor, szidjon összevissza a rendező, ha utána csak egy valaki is odajön, és segít bekenni a hátam. És ha az a valaki csak annyit szól, hogy "szerintem jó voltál", az többet mond minden szónál!
Akarom, hogy édes, jó anyám milliószor is elmondja, hogy nekem ez kevés, de a szavában mindig maradjon egy és! Egy és, hogy és tudja, hogy meg fogom csinálni, de akkor sem tud mást gondolni.
Tudni akarom, hogy mi az, amiért még Ő is büszke lenne rám, amire azt mondaná, hogy:
"Jól van, Csibém, ezt vártam!".
Hallani akarom, hogy várta.
Be akarom bizonyítani neki az igazam! Hogy aki Csibéjének nevezett és akinek a szájából még ez az idegesítő név is tetszett, az méltón büszke lehessen rám.
Hogy más ne hathasson rám, csak az Igazság, hogy ne érdekeljen holmi színikritikus, akinek nem jött össze, és ezért csak hadovál.
Lássa, hogy nem hiába volt az a sok dolog, amit mesélt, és amiket én csak hallgattam, hogy az a sok könny, melyet érte és miatta nyeltem és hullattam, felnevelt egy kis virágot.
Egy kis virágot, üvegbúra mögött, a széltől és mindentől óvva, vigyázva, nehogy véletlenül meggörbüljön picit is a szára.
Egy pici virágot, ami csak a szívemben él.
Ez a pici virág emlékül őrzi majd Von Kalb-ot, Grantairt, a Narrátort, Ál-Valjeant, Szergejt, Bartolot, a békát, Ferencz Ferdinándot, de még Dr. Mike Conolly-t is.
Tudni akarom, hogy elfogadta, hogy az leszek, amit ő csinál.
Tudni akarom, hogy érti, hogy tudja,
akárhányszor is az ellenkezőjét mondta.
Hogy tudja, hogy nekem rá kellett lépni arra az Istenverte színpadra.
