Prológus

759 49 9
                                    



Ő volt az oka a háborúnak és ezzel tisztában volt. Tudta, hogy ha most visszalépne, helyreállna a béke, de ezt a békét egyikünk sem akarta. Puszta létezésével szórt homokot az ellenfelei szemébe, mert herceg volt, mert ott volt és mert ott álltam mellette én is. Érinthetetlenek voltunk, de sokan örültek volna, ha nem léteznénk. Mindketten idegennek számítottunk, de mindketten idetartoztunk. Apáink vére és esküink védelmeztek az utolsó pillanatig, de azon már túl voltunk. A mi időnk már meg volt számlálva.

Én is oka voltam a háborúnak: megszegtem egy ígéretet, áruló lettem, ellenség, amivel nehéz helyzetbe hoztam azokat, akiket szeretek. Ezzel örökre elvesztettem az apámat. Tudtam, hogy mit áldozok fel, veszteségem olyan éhséggel mart üres valómba, hogy üvölteni tudtam volna. Üvölteni, ameddig erőm bírja. Jaydenért, anyámért, apámért és Ébenkőért. De összepréseltem a számat. Egy árulóhoz nem illik, hogy sajnálja magát.

Még mindig megfeszült testtel ültem a Katlan-1 székében, pedig a rázkódás már megszűnt, a villódzó fények eltompultak. Belső feszültségem egy pillanatra sem engedett ki, nem tehettem, nem engedhettem. Éreztem, hogy soha többé nem találhatok megnyugvást.

- Megbántad?

Most először emelte fel tekintetét az irányítópanelről, a csillagok között már biztonságban voltunk, ahol egyetlen Tövis vagy Homokvihar sem érhet utol minket. Néhány órányi útra várt ránk egy egész hajónyi menekült, akik élete a kezünkben volt. Nyugtalanított ez az út, hogy beszélnem kell vele, és nem tudtam, mit is mondhatnék. Néztem vértől maszatos arcát, tudtam, hogy nagy fájdalmai vannak, ő mégis kitartott. Nem engedte át a hajó kormányát másnak, én sem engedhettem, hogy kiadjam kezemből az irányítást.

- Azt bántam volna meg, ha nem teszek semmit.

Mosolyogni próbált, de arca fájdalmas grimaszba rándult. A homlokán lévő nyílt sebhez kapott és koszos kezével letörölte onnan a még szivárgó vért. Akaratlanul is felszisszentem, de nem tettem megjegyzést.

- Ezzel csak rontok a helyzeten, ugye?

Nem voltam biztos abban, mire céloz, a sebre, vagy arra a másik dologra az utastérben, ami még nyugtalanított, amivel nem voltam hajlandó addig foglalkozni, amíg utol nem érjük a hajót. Ebben a pillanatban egyedül voltunk a pilótafülkében, tetteink súlyát éreztük vállunkon és nem akartuk lerázni magunkról.

Sorsunk immár összefonódott. Mi ketten voltunk Arkask ellenségei.

A Fekete herceg és a félvér lány.

A Fekete herceg és a félvér lány

Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Arkaski krónikák - A Föld virága (BEFEJEZETT)Where stories live. Discover now