A természet hatalma

Tizenhatodik fejezet

Így hát tovább indultunk. Újra energiával, életerővel telve.

- A térkép szerint már csak pár napi járásra vagyunk az aeviák kolóniájától – nézegettem a térképet.

Heather rám nézett.

- És mit is fogunk pontosan csinálni, amikor odaérünk?

- Jó kérdés – biccentettem és végig futott a hátamon a hideg. – Sosem jártam még ott, nem tudom, mi hol van, vagy, hogy hogy lehetne úgy behatolni, hogy ne vegyenek észre.

Ryan megvakarta az állát. Már kezdett borostásodni.

- Rohadtul felkészültek vagyunk, amint látom.

Kínosan vonogattam a vállam.

- Jó, most te mit csinálnál a helyemben?

- Nem indultam volna el otthonról amiatt a seggfej miatt. Pontosan azt.

Lesütöttem a szemem és egy hosszú, kínkeserves pillanatig teljesen átjárt az érzés, hogy mindent elszúrtam és az egész egy nagy hiba, úgy ahogy van. De aztán megéreztem Heather kezét a vállamon, amint magához szorított.

- Tudom, miért tetted – súgta a fülembe úgy, hogy Ryan ne hallja. – És hát tudod... megértem. Sok értelemét én sem látom – von vállat –, de megértem.

Felnéztem, mire szomorkásan elmosolyodott.

- Én is ugyanezt tettem volna a helyedben. Még ha a fiú teljesen szívéből gyűlöl is. Utána mennék. Igazából, akár most is – nevetett és kicsordult egy könnycsepp a szeméből.

Megálltunk és magamhoz szorítottam.

- Tudod – tolt el magától –, egy igazi pöcs volt!

Tudtam, hogy most ki fog bukni belőle a régi sérelem minden egyes részlete.

- Ki volt pöcs? – fordult hátra Ryan.

Heather kapva kapott az alkalmon, hogy van valaki, aki még nem hallotta a teljes történetet. Igaz, hogy Noelékkel később elverték a gyereket, de nekik ehhez nem kellett tudni, hogy miért és hogy őszinte legyek, számukra nem is ez volt a lényeg, csak a bunyó.

- Szerettük egymást. Olyanok voltunk egymásnak, mint napfény a növénynek. Ugyanúgy kezdődött, mint a tiéd Flo! – nézett rám könnyes szemmel, én pedig összeráncoltam a homlokom.

- Tessék?

Nehézkesen nyelt egyet és a pólója ujját kezdte el babrálni, hogy ne kelljen rám néznie.

- Mint Noellel. Ő is megváltozott. Rideg és barátságtalanná vált velem szemben. Hiába próbáltam én is kideríteni, mi a baj. Aztán egyik napról a másikra eltűnt. Ahogyan Noel.

A szám elé kaptam a kezem. Ezt nekem sose mondta. Sose. Mondta.

- Heather...

- Mond, nem tűnt fel, hogy nem látod a kolóniában?

Bizonytalanul megráztam a fejem.

- De hiszen még jó, hogy nem látom! Mindig úgy próbáltunk közlekedni, hogy még véletlenül se fussunk össze vele.

- Az felesleges volt – szipogott Heather. – Már évek óta nem is él ott.

Döbbenten ráztam a fejem és lázasan kutattam az emlékeim között, hátha találok valami arra utaló jelet, hogy a srác lelépett, csak akkor nem figyeltem rá. Aztán valami szöget ütött a fejembe.