Árvaházi Szerelem

1.rész

[ Sziasztok!! *-* Egy újjabb yaoi, amit szintén nem egyedül irok. ( xD) A páros Taehyung X Yoongi=  TaeGi páros és Fantasy lesz.
Jó olvasást ☺]

Taehyung POV:

Szokásosan kezdődött a mai nap is. Hajnalban elmentem enni az erdőbe, majd bevánszorogtam melóba, az árvaházba.
  Már évek óta ott dolgozok és ott nőttem fel. A szüleim mikor megszülettem kidobtak mert megtudták más vagyok.
   Az az Meleg és Vámpír. Nem tudom mi zavarta őket jobban, de nem is érdekelt.
  Mikor kicsit nagyobb lettem, olyan 18 éves megkerestem őket. Anyám egy bárban volt táncom apám pedig minden nap részegen járta az utcákat. Minta szülők, tényleg.
  De később találkoztam egy kedves házaspárral, akiknek a gyereke különleges volt. Sajnos, mikor iszok nem nagyon tudok titkot tartani ezért kitudódott a vámpírok körében ez az egész így a fiút árva házba kellett adniuk nekik pedig rabszolgának kellett menniük. Mivel én okoztam a bajt így már lassan 20 éve őrangyalként vigyázok a hisztis seggére.
   Yoongi úgy tudja, hogy a szülei még csak kezükbe se vették. Sajnálom szegényt, de mást nem tehettünk.
                        ***
  
   Leküldtek a boltba, de megláttam Yoongit. Nem akartam, hogy egyedül legyen így oda mentem hozzá.
- Szia- köszöntem mosolyogva.
-Csá- rágózott flegmán.
- Vársz valakit?- kérdeztem érdeklődve.
- A szüleimet- meredt maga elé.
- De te nem az árvaházban vagy?- tettem a hülyét.
- Vannak árvák, akik ismerik a szüleiket, sőt itteniek 99% ismeri őket csak én nem.
- Biztos te is meg fogod ismerni őket csak később- bíztattam.
-20 éves vagyok ember- emelte rám sötét tekintetét.
- Tudom, de akkor is. Lehet 10 év, de lehet néhány nap még. Legyél türelmes.
- Kezükbe nem vettek- fintorodott el.
- Biztos volt rá okuk- nyeltem nagyot.

  Olyan volt mintha eltört volna benne  valami. Dühös és szomorú lett egyszerre és vérben forgó szemekkel nézett rám. Mintha én tehetnék az egészről. De sajnos így van.
- Volt?! Volt rá szerinted okuk hogy rám se néztek, nevet se adtak nekem?!
- Csak úgy senkit nem dobnak el.
- Velem ez történt. A nővérek mondták, hogy megszülettem és nem akart még meg fogni se, láttni se, nevet se mondott csak beadott és távozott.
- Én még akkor is azt állítom, hogy történhetet valami- mondtam el az igazságot valamennyire.
-jah persze, véletlen- forgatta a szemét.
- Te nemcsak véletlen vagy- állítottam határozottan.
- Honnan veszed? Ismered őket?- csillant fel a szeme.
- Nem, de biztos forrásból tudom, hogy te nem véletlen vagy- hazudtam.
- Beszélj- utasított.
- Nem, mindegy. Majd még találkozunk. Szia- zártam le és elsiettem. Na ez húzós volt.

   Azt hittem megúszom, de kitartó a kölyök és utánam eredt.
- Nem érdekelsz. Mit tudsz?-kérdezte idgesen.
- Nyugi, nem lényeges- nézetem magam előtt az utat és folyamatosan haladtam.
- A múltam nem lényeges?- kérdezte szomorúan.
- Dehogy nem, de én mondtam annyit tudok, hogy te nem vagy véletlen szóval ne rágd ezen magad- fordultam vele szembe.
- Aham persze, többet tudsz.
- Nem. Yoongi nem tudok semmit- néztem mélyen a szemébe, hátha felfogja végre.
-ne hazudj...- remegett meg kicsit, de mintha semmi sem történt volna ismét megkeményedtek a vonásai és szikrákat szóró szemekkel nézett rám.
- Nem teszem.
- Mit tudsz?- kérdezte már meg ma sokadjára.
- Yoongi nem tudok semmit amiről tudnod kellene.
- Tessék?- értetlenkedett.
- Nem tudok semmit, amit neked tudnon kell. Elég ha én tudom. Mennem kell vissza dolgozni. Ha akarsz gyere- indultam el.

   Nem akartam neki hazudni, de az igazat sem mondhatom el neki, hogy vámpír vagyok és, hogy a szülei is azok, meg persze ő is.
- De nem teheti ezt velem!- jött utána kiabálva.
- De megtettem. Törödj bele Kölyök- próbáltam vele bunkó lenni, hátha leszáll rólam.
- De szeretném ismerni őket!
- Megfogod őket ismerni. Csak nem most én nem tőlem kell ezt megtudnod- sóhajtottam fáradtan.
- De miért?
- Mert majd a szüleid elmondják- mondtam határozottan hisz egyszer úgy is meg fogja őket ismerni.
- Igazságtalan vagy- fújta fel mérgesen az arcát, amivel inkább cuki volt mint ijesztő.
- Inkább szeretnéd megtudni egy idegentől? Gondolozz Kölyök- böktem meg a homlokát.
- Mit kölyöközöl?
- Fiatalabb vagy- vonom meg a vállam.
- És?- fonta keresztba a karját maga előtt.
- Mi ez a kérdezősködés?
- Te tudsz valamit, amit én nem.
- És ezért most vallatni fogsz? Csak szólok semmi esély arra hogy elmondom- világosítottam fel.
- Az árvaházban mindig próbálnak a legtöbbet elmondani az árváknak...- mintha könny csillant volna meg gyönyörű szempárjában.
- De ez nem olyan, amit tőlem kell megtudnod. Sőtt az egyik felét remélhetőleg senki nem tudja meg- utaltam arra, hogy miattam lett tulajdon képpen árva.

   Mérgében neki lökött a falnak és álonvert.
- Baszki- kapok az államhoz.
- Normális vagy?- lettem dühös
- Beszélj már! Tudod milyen az élet árva ként?- ordított.
- Tudom...sajnos tudom. A szüleim engem is eldobtam miután megtudták, hogy más vagyok- vibrált a körülöttünk lévő levegő a tömény idegességtől és dühtől.
- De te legalább ismered őket! Én a saját nevemet se tőlük kaptam!- ütött még egyet.
- Megverhetsz, de akkor sem tudod meg. Vagyis tőlem nem.
- Miért nem? Miféle elcseszett dolgozó vagy?- köpte felém a szavakat.
- Olyan, aki tudja hogy nem hinnél neki- vontam meg lazán a vállam
- Utállak-ütött meg újra.
- Tedd azt. Egyel több ember, aki utál- kezdett vérezni az orrom.

  Sírva elment.
- Sajnálom- ordítottam és lecsúsztam a fal tövébe. Nem akartam megsiratni...