Egy budapesti árvaházban nőttem fel. 3 éves koromban kerültem oda. A nővérek elmondása szerint, az anyám behozott és azt mondta az igazgatónak, hogy ˝bárhogy is szeretne megtartani, nem lehet.˝ Erre lefektetett az asztalra és elment. Még a nevét sem mondta meg.
Emlékszem, minden gyerek arra vágyott, hogy valaki örökbe fogadja. Amikor egy család jött gyermeket választani, imádkoztunk, hogy mi legyünk azok Lillával. Ő volt a legjobb barátnőm, akivel megfogadtuk, ha valamelyikünket kiválasztják, csakis kizárólag együtt vagyunk hajlandóak elmenni. Emiatt sokszor nem ránk esett a választás. Ahogy egyre idősebbek lettünk, a hitünk kezdett elhalványodni. Azt hittem az az oka, hogy nem adoptálnak, hogy az örökbefogadók kicsikre vágynak. De tévedtem. És erre akkor jöttem rá, amikor egyedül maradtam. Végleg. Lillát örökbe fogadták. És egyesség ide vagy oda elment velük. Emiatt nem haragudhattam volna rá, sőt örülnöm kellett volna a boldogságának, de mégsem tettem. Abban az időszakban több napot a szobámban töltöttem. Nem ettem semmit és inni is alig ittam. Az igazgatónő sokszor járt nálam és próbált vigasztalni, hogy nem tehetek róla, hogy ott vagyok.
˝Kérd az angyalokat és Istent! Ők mindig ott vannak veled!˝- mondogatta.
Megpróbáltam. Többször is. Eljártam a misékre, imádkoztam reggel és este is, de nem történt semmi.
Eltelt egy év. És még egy. Továbbra is elmentem a misékre és az imádkozást sem hagytam abba, de még mindig nem történt semmi. Lassan betöltöm a 18-at és el kell költöznöm az intézetből. Fogalmam sincs mi lesz velem. Ahogy arról sincs, hogy mit kezdjek az életemmel. Arra gondoltam, hogy elmegyek a templomba, hátha támad valami jó ötletem. Újra elmondtam a szokott imát, amiben kérem az angyalokat és Istent, hogy hagy legyek fontos végre valakinek. Fogadjon már el valaki úgy, ahogy vagyok, ahogyan megszülettem. Ha már az anyámnak nem kellettem, akkor legalább egyszer hadd érezzem a törődést.
Amikor visszamentem az intézetbe, hatalmas csoda történt. Az igazgatónő megkért, hogy menjek vele, mert van egy meglepetése. Beléptünk egy szobába, ahol egy 35 év körüli nő ült. Amikor ránéztem, olyan volt, mintha tükör lenne előttem. Ugyanúgy nézett ki, mint én.
-Drágám! El sem hiszem! Annyi év után újra látlak!- indult meg felém a nő.
-Kérem, először ismerkedjenek össze. Szegény lány azt sem tudja ki maga. - állt elém az igazgató.
-Persze. Elnézést.
Előléptem az igazgatónő takarásából és udvariasan köszöntem és bemutatkoztam.
-Jó napot kívánok! A nevem Regő Márta. - az intézetben mindig jó modort tanítottak, ezért tudtam, hogy az az illendő, hogyha én mutatkozok be először.
-Szia drágaságom - mosolygott rám - az enyém Regő Hajnalka.
A név hallatán leesett az állam. Az nem lehet, hogy ő az anyám. Rengeteg kérdésem lett volna, de nem tehettem fel. Még nem.
-Most itt hagylak titeket kettesben. Van mit megbeszélnetek. - fordult hozzám az igazgató. Suttogva folytatta. - Ha bármi van, vagy nem szeretnél tovább beszélgetni, nyugodtan szólj és elmegyünk.
-Köszönöm szépen. - néztem rá hálásan.
Leültem az anyámmal szemben lévő fotelba és magam alá húztam a lábamat.
-Először is. Arra szeretnélek kérni, hogy tegeződjünk. - törte meg a csendet az anyám.
-Rendben. - bólintottam.
-Szeretném tisztázni a dolgokat. Tudom, hogy nehéz volt itt felnőni, de hidd el, ha veled lettem volna, még ettől is sokkal rosszabb lett volna.
-Ha helyesnek láttad, el kell fogadnom. Csak az okát szeretném tudni.
-Az volt életem egyik legnehezebb időszaka, amikor be kellett, hogy hozzalak ide, de nem tehettem mást. 17 éves voltam, amikor teherbe estem. A szüleim nem támogattak ebben, ahogy az akkori barátom sem. Vagyis a vérszerinti apád. Egyedül pedig nem tudtalak volna felnevelni rendesen, hiszen se pénzem nem volt, se munkám. Azt láttam helyesnek, ha beadlak ebbe az intézetbe. Tudtam, hogy itt jobb helyen vagy, mint mellettem. Azóta is minden percét bánom! Nagyon kérlek, bocsáss meg! - mire a történet végére ért, már zokogott.
-Semmi baj. Az a fő, hogy most itt vagy.
-Lehet, hogy váratlanul fog érni, de szeretném, ha velem jönnél.
-Örülnék neki, de előtte szerintem ismerjük meg egymást.
-Akkor még egy-két hétig bejárok hozzád és megismerkedünk. Közben elintézem a papírokat és mire eljön az idő, már csak be kell csomagolnod és velem kell jönnöd.
El sem hiszem! El fogok költözni az édesanyámhoz! Mégsem volt hiábavaló az ima. Igaza volt igazgatónőnek. Isten és az angyalok mindig ott vannak mellettünk. Most is segítettek. Hálásnak kellett volna lennem, hogy van hol laknom, van mit ennem és még melegben is vagyok. Nem csak a többet, a többet és a többet kívánni. Van, akinek még ez sem adatott meg. De most már tudom, hogy a bajban Istenhez kell fordulni.
Amikor anyához költözök, akkor is fogok templomba járni és imádkozni. És még az sem kizárt, hogy idősebb koromban apáca leszek.
Köszönöm Istenem!
