Álom napló

A tanítvány

Egyedül álldogálva az ablakomban, nézve a kora esti zsörtölődést lent az utcán, nem tudok másra gondolni csak a múltra. Mindenki mondja, hogy el kéne engednem. Könyen beszélnek, megnézném, ők hogy engednék el ha férjüket rajtakapnák egy cafkával, a gyereküket meg elvesztik a pestisben. Elgondolkodok néha, hogy vajon engem, miért hagyott életben az az átkozott betegség. Nincs miért élnem már. Úgy érzem mintha órákon át bámultam volna ki az ablakon, pedig nem lehetett több 5 percnél. A hideg végigfutott a hátamon, ahogy a lenge kis hálóinget összehúztam kicsit jobban. Az ablakot becsukva megfordultam, és körbenéztem az üres szobán. Nem volt benne semmi különös. A falak sötét barnák, a padló kemény fa volt. Csak egy nagyobbacska francia ágy, két fekete éjjeliszekrény és egy kis ruhásszekrény egy törött tükör társaságában volt a szobában. Bár a butorok több helyet foglaltak a kelleténél, kevés mozgásteret hagyva az embereknek, mégis kísértetiesen üresnek látszott a hely. Csöndesen leültem az ágy szélére, a padlót bámulva, háttal az ajtónak. Még hallottam a padló nyikorgását mögöttem, majd hirtelen éreztem hogy valaki elkap, egyik kezét a számra tapasztva, másikkal átkarolt, és hallottam egy fiatal nő hangját ahogy a fülembe súg.
- Nyugodj meg, kedvesem. Nem bántalak, ha nyugton maradsz. -súgta, lassan elegendve engem. A szívem a torkomban dobogott, elsőre a félelem futott át rajtam, és éreztem hogy legszivesebben elfutottam volna, majd hirtelen hihetetlen nyugodtság árasztott el. Minek fussak? Nincs semmi ok amiért érdemes lenne az életemért küzdenem. Hagytam magam, csak ültem szótlanul, üresen. Ez a reakció érezhetően meglepte váratlan vendégem, ki leült mellém. Most láttam csak a fiatal nő betegesen sápadt bőrét. Ajkai színtelenek voltak, szemei fáradtnak tűntek. Haja sötét vöröses színű volt, szemei zöldek és egy hosszú kék ruhát viselt. Kérdően nézett rám, majd megszolalt.
- Semmi kiáltozás vagy könyörgés az életedért?
- Miért, tán kène? - sohajtottam tetetett unalommal, közben a szívem zakatolt, de nem értettem miért, hisz már nem is érdekelt mi lesz velem. A nő láthatólag megszeppent, majd felpattanva elémállt, közelhajolt hozzám és szemeimbe nézett vigyorogva.
- Ajánlok egy alkut. Adok neked egy okot arra, hogy élj, megadok neked minden erőt amire szükséged lehet. Te meg segítesz nekem. Na? - el nem tudtam képzelni, miben segíthetnék egy ilyen nőnek. Nem is értem miért mondtam igen. Azt mondják, az ember élete lepereg utolsó pillanataiban. Hát, én ezt megéltem. A nő pillanatok alatt lenyomott az ágyra és megharapott. Láttam élet kisfilmjét lemenni, majd teljesen elernyedtem. A nő, ki számomra még mindig ismeretlen volt, elengedett és felült. Mostmár sokkal életteltelibb volt a szeme színe, bőre még sápadt volt, de már nem volt anyira beteges, ajkai pedig szép élénkpiros színben pompáztak, egy kis vér volt rajtuk, amit hamar le is törölt. Mosolyogva ült ott mellettem és várt türelmesen. A legelejére nem emlékszem, csak azt tudom, hogy mozdulatlanul feküdtem pár óráig. Mikor felkeltem, valami furát éreztem a számban. Valami hegyeset, a nyelvem is majdnem felsértettem. Melegem volt, mintha a szoba egy sütő belsejében lett volna. Felülve észrevettem, hogy bőröm elvesztette a színét, és kifehéredett. Átnézve a fiatal nőre mindent megértettem. Ott vigyorgott boldogan, hegyes szemfogai szépen látszottam. Akkor megvilágosodtam, én is vámpír lettem...