Uncoloured Colours [Avengers]

1. Fejezet

Ezúttal is zihálva ültem fel a rozoga ágyon, miután sikeresen elszakadtam a rémálmomtól. Ugyanaz, mint mindig; az elrablásom.

Két éve történt, azóta a HYDRA egyik kisebb létesítményében van az 'otthonom'. Legalábbis ők így nevezik a börtönömet, hol szerintük az életnek épp nem nevezhető valamimet kéne letöltenem.

Két év gyötrelem, fájdalom, és a tehetetlen düh. Ez alatt a több mint hétszáz nap alatt egy hosszas kísérletnek vetettek alá, és a felszínre hozták az állítólag már születésem óta birtokomban lévő természetfeletti erőmet. Kiképzéseken mentem keresztül, rengetegszer meg is vertek, de nem tudtam tökéletesíteni a képességem.

Végül jött az a néhány küldetés, amit az utóbbi egy hónap során kellett elvégeznem. Lopás, rablás, kémkedés, beépülés, likvidálás. Mindre volt példa. És egyiket sem önszántamból tettem.

Még az elrablásom napján helyezték belém; egy chipet, amivel kényük-kedvük szerint irányíthatnak. Bármikor használhatnák rajtam, bár, eddig csak a bevetéseken alkalmazták, mondván, nincs elég tapasztalatom, és túl fontos az életem.

Oh, ez ne tévesszen meg! Nekik valójában az erőm a fontos, nem a jónlétem. Ha képes lennék olyan mértékben használni az erőm, mint ahogy azt a HYDRA akarja, akkor az egész világ sorsa megpecsételődne...

Visszahanyatlok a kemény párnára, közben igyekszem normális gyorsaságúra csillapítani a légzésem. Gyűlölöm, hogy ez az emlék nem hagy békén; nem hogy mikor magamnál vagyok, de minden álmomban is elém áll és a képembe röhög...

Ki kell jutnom innen! Én ezt már nem bírom. Meg kell szöknöm. Az erőmmel végül is ki tudnám ütni a katonákat, és ismerek egy titkos kijáratot is... Ja, hogy akkor miért vagyok még itt? Lehet, hogy a világmeghódításhoz elég erőm van, de az ajtót nem tudom kinyitni. Igen, lehet röhögni; a HYDRA új fegyvere elpusztíthatja az emberiséget, de egy vacak cellaajtóval nem bír el.

Ha most lenne egy őrangyalom, ami nincsen, akkor most vagy küldene egy faltörőkost, vagy egy kulcsot, ami csodák csodájára illene a zárba. De két év alatt nem tette meg, akkor miért pont most lenne...

Gondolataimból egy hatalmas robbanás ráz fel, a szó szoros értelmében. A talaj megdől, én meg legurulok az ágyról. Félig álló helyzetbe állok, mikor jön a második robbanás és térdre zuhanok. Hatalmas reccsenést hallok a hátam mögül. A vállam fölött odapillantok. Ez lehetetlen...

Úgy tűnik, az őrangyalok a faltörőkos mellett tették le a voksot.

Az ajtó zsanérjai leszakadtak a helyükről, és a hatalmas fémlemez most a szoba padlóján hever, porfelhővel körül lengve. A folyosó romokban áll, mindenhol törmelék és vakolatdarab, néhol kikandikál egy-egy betemetett katona végtagja.

De ez most kit érdekel? Az ajtó nyitva; szabad vagyok!

Amilyen gyorsan csak tudok, felpattanok és kirohanok az ajtó helyén maradt lyukon. Ahogy ide-oda cikázva futok a törmelékkupacokon keresztül, csak reménykedni tudok, hogy egy újabb robbanás nem temet maga alá. Nagy hévvel befordulok a sarkon, és ugyanezzel a lendülettel egy kemény mellkasba ütköztem. Szinte lepattantam róla. Ha az illető nem ragadja meg a karom, valószínűleg a földre hanyatlok. Én azonban kapásból gyomorszájon könyöklöm és ellépek mellőle. Hiába van furcsa göncbe öltözve, ő is biztos csak egy HYDRA katona. Rám pillant, tetőtől talpig végigmér. Szürke szemei a tekintetembe fúródnak.

- Clarissa Moon? – inkább kérdezi a nevem, mint kijelenti. Lehet, hogy mégsem HYDRAs?

- Ki akarja tudni? – hangom kissé rekedt és bármennyire is nem akarom, de megremeg.